A barátnőim nagyon kiakadtak azon, amit az előző részben mondtam neked.

 

Mit mondtál?

 

Azt, hogy nem érzem magamat teljesnek vagy befejezettnek, mert nincs családom.

 

És?

 

Szerintük ezzel alátámasztottam egy hamis elképzelést a nőről.

 

Mi ez a hamis elképzelés?

 

Az, hogy egy nő életének csak anyaként vagy feleségként van értelme.

 

Ebből az következne, hogy aki egyedül él, annak értelmetlen az élete.

 

De én semmi ilyesmit nem mondtam! Hogy is lehetne egy emberi élet értelmetlen! Én valami másról beszéltem: a társ és a gyerek iránti vágyról. Akiben beteljesületlen vágyak vannak, annak attól még nem értéktelen az élete – nem kell összekeverni a szezont a fazonnal.

 

Vagy Gizikét a gőzekével.

 

Igen.

 

Persze beteljesületlen vagy beteljesülésre vágyó vágyakkal nem könnyű élni.

 

És ki mondta, hogy könnyű? Nagyon is nehéz.

 

Te ezt hogyan tudod megoldani?

 

Hát, sehogyan. A vágyak elől nem lehet elfutni, és nem is kell, szerintem. Ott vannak bennem, nyugtalanítanak, gyötörnek. És létezik az a szörnyű állapot, amikor belepörgök abban, hogy „legyen már pasim!”. De azt hiszem, hogy nem attól vagyok értékes, hogy van valakim, és nem attól vagyok értéktelen, hogy nincs senkim.

 

Jó. De ezzel most magadat cáfolod. Egy hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy azért érzed magadat befejezetlennek, mert nincs családod. (Zárójelben megjegyzem, hogy ha akkor őszintébb lettél volna, család helyett pasit mondtál volna – no, de mindegy.) Most meg valami olyasmiről beszélsz, hogy nincs is összefüggés a két dolog közt. Vagyis ha most lenne társad, családod, ugyanolyan befejezetlennek éreznéd magadat, nem?

 

De, de, azt hiszem, igazad van, nagyokos.

 

Szerintem nincs is értelme ennek az egész befejezettség-kérdésnek, és fölösleges ezzel frusztrálnod magadat. Inkább fogadd el, hogy az egész életed úgy fog eltelni, hogy nem érzed magadat kész, befejezett személynek.

 

Jó, megpróbálom.

 

(Kis Tükör 2003. június)