– Rájöttem, miről kellene beszélgetni, csak nagyon nehéz

 

– Miről?

 

– A bizalmatlanságról.

 

– Hogyan lyukadtál ki ide?

 

– Gondolkodtam a félelemről, arról, hogy mi van a hátterében. És rájöttem, hogy a bizalmatlanság.

 

– Na, ha nehéz is, ez egy nagyon fontos téma. Tehát azt mondod, hogy azért szorongsz, mert legbelül bizalmatlan vagy? Kivel szemben?

 

– Bennem egy olyasmi érzés van, hogy engem úgysem lehet szeretni, elfogadni. És már nem is merem, és nem is akarom kitenni magam a csalódásnak.

 

– A feltételezett csalódásnak.

 

– Igen.

 

– Se magadban nem bízol, se a másikban. Nem hiszed el, hogy téged lehet szeretni, és azt se hiszed el, hogy a másik tud igazán szeretni. Ennek valami mély veszteség, csalódás, seb van a hátterében?

 

– Ezen a szálon tovább lehet menni, és szerintem kell is. De valahogy most belefáradtam abba, hogy folyton befelé nézzek. Értsd meg, nem kibújni akarok a kérdés alól, sőt, ezen fogok gondolkodni a következő dumálásunkig. Csak most valahogy az az érzés van bennem, hogy jó, én nem vagyok szép, de Krisztus szép. Én nem vagyok megértő, érzékeny, de Krisztus az. Én nem vagyok elég kedves, de Krisztus az. Ő a legkedvesebb... Hidd el nekem, hogy ez nem valami elterelő keresztyén halandzsa, hanem egy olyan gondolat, amitől én levegőt kapok, fel tudok lélegezni, és tovább tudok menni. Amiről azt gondolom, hogy nincs meg bennem, vagy túl kevés van bennem, az Benne mind megvan. Nagyon szeretném szeretni Őt. Tudod, én nem gondolom, hogy a bizalmatlanságból csak úgy hip-hop, egykettőre ki lehet gyógyulni. Biztos nagyon hosszú és viszontagságos folyamat ez. De legalábbis kész vagyok rá.

 

– Mire vagy kész?

 

– A változásra. Azt hiszem.

(Folytatjuk!)

(Kis Tükör, 2003. szeptember)