– Néhány évvel ezelőtt egy nagysikerű szakácskönyvet jelentetett meg, Főzzünk örömmel címmel. Miért fontos Ön számára a főzés?

 

– Két dolgot tartok nagyon fontosnak a főzés körül. Az egyik a nagy „unio mystica”: az asztal, a közös étkezés összetartó ereje. Krisztus testét is magunkhoz vesszük, s az fölépül bennünk. A közös étkezés fontosságát is az mutatja, hogy úgy az egyházi, mint a polgári bíróság azt tartja a házasság felbomlásának, ha a házasok elválnak ágytól és asztaltól. Az asztal összefogó, megtartó ereje a közös étkezés. A mai élet ennek nagyon ellene tesz. Reggel rohanva indulnak a gyerekek az iskolába, délben ott esznek. Akkor legalább a vacsorát tartanánk meg! De este mi történik? „Belelógatjuk az agyunkat a tévébe.” Az, hogy szól a rádió vagy a tévé, és úgy étkezünk, tökéletesen más, mint hogyha leülünk és átbeszéljük a napot, vagy nevetünk, együtt vagyunk, elmondjuk az asztali áldást. Fontos, hogy ezt megértsük az étkezésből, annak a hagyományából és misztériumából.

 

– Mitől misztérium ez? Hogy jelenik meg Krisztus abban, hogy én főzök valamit a konyhában?

 

– Azt mondja Avillai Szent Teréz: „A fazekak közt ott jár-kel az Isten.” Az is egy áldás, amit meg tudunk enni. Ezért is kérjük az asztali áldást. Ha arra gondolok, hogy amit megeszem, az az, amit a természetből nekem juttatott az Isten, a világnak a része, amivel dolgozom, és a többiekkel elfogyasztom – az a misztérium. Hippokrátész azt mondja, hogy az „Ételed az életed”. Hogyha én szeretettel főzök, tálalok, és amikor főzök, érzem az anyagokat, hogy milyen friss, szép és jó a tojás, és tudom, amikor föltöröm, hogy van-e benne mag, vagy nincs – akkor az misztérium. Leülve az asztalhoz beszélhetünk arról, hogy mit jelent a bárány húsvétkor. Mit szimbolizál? Agnus Dei, az Isten báránya, az ártatlan bárány, akit föláldozunk. És az tényleg fel van áldozva, mert mi megesszük. De milyen lélekkel esszük meg, mire gondolunk, hogy vagyunk együtt ott, az asztalnál? Az úrvacsorát is, ha közömbösen veszem magamhoz, akkor az nulla, semmit sem ér.

A másik nagyon fontos dolog az, hogy meglegyen az ünnepnek az étrendje. Régen ez komoly hagyomány volt. Édesanyám református volt, nálunk a nagypéntek böjt volt. Ez azt jelentette, hogy se tej, se tojás, se hús. Reggelire tea pereccel, délben babsaláta. Este pedig mindig halsaláta, hering és krumpli fűszerezve, de tejföl és minden nélkül. Anyám készítette húsvétra a süteményeket, de meg sem kóstolta, mert abban tej és tojás van. Mondta nekünk, hogy ti kóstoljátok meg, te csak picit, mert ti is tartjátok a böjtöt. Tehát a család hogyan készül az ünnepre? Ezek a kicsi szokások, rítusok azok, amik összefognak, megtartanak, kiemelnek a hétköznapokból. Az étkezések úgy kötődjenek az ünnepekhez, hogy legyen meg annak a rítusa, hogy mit eszünk, hogyan eszünk. Meglegyen a helye, meglegyen a hagyománya, meglegyen az íze, a jelentősége. De a rítus ne nyomja el a többi részét a napnak, az ünnepnek, ne kerüljön az evés az előtérbe.

Ma már egyre inkább az van, hogy karácsony este a nagy tálalás, a nagy evés, a díszes terítés ideje. Mindez fontos, de sokkal fontosabb, hogy ne kerüljön annyira előtérbe az ajándékozás és az evés, hogy elnyomja az ünnepet. Viszont legyenek meg azok az ételek, amik az egyes ünnepekhez kötődnek.

 

– Nagyon tetszett a szakácskönyvében az a gondolat, hogy a főzés segít abban, hogy ne idegenedjünk el az anyagtól, az élő és a holt világtól. Hogy érezzük az anyagokat, a súlyokat, mennyiségeket. Én azon gondolkoztam, hogy a fogyasztói társadalom nemcsak az anyagtól, a természettől idegenít el, hanem önmagamtól és egymástól is.

 

– Igen! Gyönyörű az, amit mondasz! Visz azon az úton, hogy önmagadtól is elidegenedj.

 

– Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mi annak a titka, hogy Ön nem idegenedett el önmagától, hogy harmóniában tudott maradni önmagával. Az Asszony a fronton-t olvasva is azt éreztem, hogy a legnagyobb fájdalmakat is valamilyen természetességgel, meghasonlottság nélkül tudta végigélni.

 

– Biztosan, vannak adottságok, amikkel születtem. Egyrészt! Másrészt hiszem, hogy a megpróbáltatások arra valók, hogy az emberek megedződjenek. Nagyon sokat tűnődtem azon, hogy Isten nem próbál meg jobban, mint ahogy el tudjuk viselni. De ismerem az elmebetegeket, az alkoholistákat, a drogfüggőket, a bűnözőket. Azokat, akik Istent szeretik, akik hívőket Ő nem próbálja meg jobban, mint ahogy el tudják viselni. Tehát, azt hiszem, a hitem is megtartott. Később ez a hit megbicsaklott, mert úgy éreztem, hogy ha Isten megengedte a szörnyűséget, akkor Ő nincsen. De most csak mosolygok, mulatok ezen, mert rájövök, hogy pontosan ezek a megpróbáltatások – hogy a háború idején bekerülök a hullámzó frontba, ahogyan Az asszony a fronton-ban le van írva – tettek képessé arra, hogy később el tudtam látni a haldoklókat, tudtam indítani egy mozgalmat a haldoklók ellátására. Azért nem viselt meg olyan szörnyen a front, hogy elvittek, megerőszakoltak, mert megerőszakoltak 12–14 éves lányokat, s a fehérhajú anyósomat. Nem úgy éltem meg, hogy csak engem ért ez a fájdalom! Nehezebb volt annak a 14 éves kislánynak, akinek eltörték a gerincét, és meghalt a kezük között. Abban a pillanatban, ha magadon kívül is látsz, ha figyelsz a világra magad körül, ha próbálsz segíteni, akkor már meg is menekültél. Akkor nehéz, és ez a bukás veszélye, ha csak magaddal törődsz.

Aki szeretetben él, mások segítésében és igazágában, az Istenben él. Még az is, aki ezt nem tudja. Mert Isten szellemében él, Jézus szellemében él. Nem mondja ki, hanem annak megfelelően cselekszik. Viszont szükségem van Jézusra, Istenre, mert nem mindig tudok magamból kiindulni, nincs bennem az a szeretet, az a jóság. Onnan kapom és kérem. De Istent arra nem kell használni, hogy teljesítse a kívánságaimat, és minden jót megadjon nekem. Amikor bajban vagyok, hozzá fohászkodom, de inkább erőt kérek elviselni a bajt, mintsem hogy vegye el a bajt. Akkor leszek én több, ha erőt kapok, és el tudom viselni a bajt, nem attól, hogy nem érnek bajok.

 

– És mindig megkapjuk ezt az erőt?

 

– Nahát közben időnként az ember nyüszít, és nem tudja, hogy benne van már az erő. Azért a fájdalom fájdalom marad. De mégis úgy kerülsz ki belőle, hogy több leszel. Így érik a személyiséged, és így leszel valaki, csakis a megpróbáltatásokon keresztül. Van egy nagyon szép ima: „amikor kértem, sosem azt kaptam, amit kértem, hanem megpróbáltatásokat kaptam, fájdalmat kaptam, munkát kaptam, és akkor erőm lett, hitem lett, örömöm lett, boldog lettem, éreztem, hogy csinálok valamit”. Na, de közben időnként szenvedni is kell, és keményen dolgozni.

 

– Ez is egy nagy titok, szerintem...

 

– Igen, igen! „Térj magadhoz, drága Sion, van még néked Istened! Ki atyádként felkaroljon, s szívét ossza meg veled.” Figyeld meg, nem az van, hogy elveszi a bajt: „Azt bünteti, kit szeret, másként Ő nem is tehet, Sion ezt hát jól gondold meg, s szabj határt bús gyötrelmednek!” Világos, nem? Legyen határa! Gyötrődhetsz, de legyen határa. Mert Isten megpróbál minket, mert csak úgy tudunk igazából mások felé fordulni, érezni mások gondját-baját. S úgy leszünk erősek, s úgy leszünk az Övé.

 

– Ön thanatológus, ezért hadd kérdezzem meg: mi a lényege a halotti tornak? Gyermekként a nagymamám temetése utáni toron nagyon idegenkedtem az ételtől. Nem értettem, hogy a felnőttek a legnagyobb természetességgel, könnyedséggel esznek, mikor én viszolygok az ételtől. Nem értettem, hogy lehet az, hogy a felnőttek a legnagyobb természetességgel, könnyedséggel esznek, mikor én viszolygok az ételtől.

 

– „Szabj határt bús gyötrelmednek!” Ez azt jelenti, hogy amikor a temetőből visszajöttünk, akkor az élet fele fordulunk megint. A halotti tor rítusa azt mondja, hogy eltemettük, tovább kell élni, táplálkozni kell. A toron eleinte nem beszélnek vidám dolgokat, amikor a poharukat emelik, azt mondják, hogy a megholt békességére, megnyugvására, és róla beszélnek. Aztán jön a vidámság is. Van, ahol táncolnak is, de halotti táncot. Gyönyörű! Hosszú ideig az egyház küzdött ellene, mert pogánynak tartotta a tort.

A keleti egyház hagyományai szerint másnap reggel kimennek a temetőbe, leborítják a sírt egy abrosszal, és ott tálalnak nagyon finom ételeket, sülteket, bort és egyebet. Sok helyen asztal és pad is van a sír mellett. Rendszeresen kimennek, visznek ki étkeket, ott van a pap is velük. A pap megáldja a sírt és őket, majd elmegy. Akkor esznek, és a maradék ott marad, az a pomána a szegényeknek. Tehát egyúttal azt is jelenti a halotti tor, hogy másokat is meghívok, és ajándék az evés. Keleten, ahol jobban tudják és érzik, hogy mi a pomána, hat hét múlva (aztán hat hónap múlva, majd egy év múlva újra meghívnak hat vagy tizenkét barátot, az asztalfőre terítenek a meghaltnak, mintha még közöttük volna, és mindezt odaadják edényestől, evőeszközökkel együtt egy koldusnak. Tehát ott van a caritas is, a koldusoknak, a szegényeknek a segítése, a nagy „unio mystica”. A halotti tor lényege, hogy valakink meghalt, emlékezünk rá, együtt vagyunk, együtt eszünk. És részeltetjük a szegényeket is.

 

(Kis Tükör,  2004. május)