Családi minták, családi örökségek

Beszélgetés Barát Katalinnal 2006-ból

Barát Katalin budapesti családterapeuta jelen volt a Koinónia Kiadó egyik nyári táborában és érdekes előadást tartott a családról. Az előadás után történt ez a beszélgetés.

Adminisztrátor 2012. január 13.

– A tízparancsolatnak van egy olyan mondata, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen”. Én ezt mindig úgy képzeltem el, hogy a fiak nemcsak egyéni életükben, de a saját családjukban is, amit maguk alapítanak, viszik tovább az apáiktól örökölt nyomorúságokat. Ki lehet-e lépni a sorsból, a rossz családi örökségből?

 

– Azt gondolom, hogy ki lehet lépni. Tényleg azt jelenti ez a „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban”, hogy az a rossz, ami az eredeti családban történt – hogy alkoholista volt az apa, hogy nagyon veszekedős vagy verekedős volt a szülők kapcsolata, hogy hanyagolták a gyerekeket, stb. – nem múlik el nyomtalanul. Mindennek meglesz a hatása a következő generációban is. Nem feltétlenül az, hogy a fiú is inni fog, mint az apja, bár ennek is elég nagy a valószínűsége, hanem hogy a fiú nem tudja majd úgy képviselni az érdekeit, ahogy kell, mert kiépül benne a szégyen, a gátlásosság, és ez nem engedi, hogy úgy teljesítsen, mint ahogy egyébként az esze, az intellektusa lehetővé tenné. Egészen biztos, hogy nagyon szorosan „össze vannak kötözve”, szoros kölcsönhatásban vannak az egymás után következő generációk.

 

Sokat ostorozzuk az individuációt, az énközpontúságot a mai társadalomban. Én azt gondolom, hogy ennek az énközpontúságnak pozitívuma is van. Mégpedig az, hogy az emberek elgondolkoznak magukon, a sorsukon: „Honnan jöttem, hová megyek?” Tehát nem teljesen automatikusan élik az életüket, hogy „anyám így csinálta, anyám nem járt ide vagy oda, anyám hagyta, hogy megverjék..., tehát akkor nekem is ez a sorsom”. Az, hogy az egyén saját sorsán ma nagyobb hangsúly van, mint régen, azt is magával hozza, hogy az egyén joggal felelős azért, hogy öröklött sorsát felülvizsgálja. Hogy tudjon haragudni, és tudjon megbocsátani, és kialakítson egy másik sorsot, egy másfajta kapcsolódási mintát.

 

Ezt a saját sorsot nem úgy kell kialakítani, hogy mindent teljesen másképpen teszünk, mint a szülők, hanem hogy gondolatban egy tágabb kontextusba helyezzük azt, amit a szüleink tettek. Megpróbáljuk megérteni, hogy miért ittak, miért éppen azt csinálták, amit, miért bántak velük úgy, ahogy, és nekik milyen fájdalmaik voltak. És ha tudunk haragudni azért, amiért kell, ugyanakkor megértjük, ami velük történt, akkor meg is tudunk bocsátani. Akkor megszűnik az az érzelmi teher, ami oda vinne, hogy ezt folytassuk. Kell a megértés és a megbocsátás ahhoz, hogy mást tudjunk csinálni, mint az eredeti családunk. Önmagában az, hogy szenvedünk, nem visz máshová. Ha nem dolgozzuk fel magunkban a múltat, akkor olyan erős marad az eredeti minta, hogy akkor is ismételni fogjuk, ha annakidején szenvedtünk tőle. Feszült helyzetben mi is az alkoholhoz fogunk nyúlni, stb.

 

– Ha a családi minta azért ilyen erős, mert nap mint nap azt láttuk gyerekkorunkban, akkor honnan vehetünk egy még erősebb, jó mintát a magunk alapította családhoz?

 

– Az ember nem csak egy mintát lát. Az eredeti család körül is van egy tágabb család. Ott vannak a nagynénik, a nagybácsik, a nagyszülők... Azokban a családokban is, ahogy nagyon súlyos konfliktusok vannak a szülők között, mindig akad egy nagypapa vagy egy keresztanya, aki képes segíteni, akinek az odafordulása, az önfeláldozása, a szeretete nagyon fontos minta, akinek erőt ad a biztatása. Azt gondolom, hogy nagyon kevés ember nő fel úgy, hogy csak egyetlenegy rossz példát, és semmi mást nem lát maga körül. A kamaszok számára nagyon sokat jelent, ha mellettük áll egy jó tanárnő, egy sportedző, egy megértő lelkész vagy egy lelkészcsalád. A gyülekezetben is találkoznak jól működő családokkal. Személyiségutat meghatározó szerepük van ezeknek a pozitív mintának. A személyiség nemcsak a gyerekkorban, de életünk végéig alakul. Egész életünkön át szedegetjük a minta-morzsákat, hogy milyen férjek vagy feleségek, anyák vagy apák legyünk.

 

– A családterápia segíthet a személyiségépítésben?

 

– Családterápiára csak akkor jönnek az emberek, ha már nagyon nagy a baj. Ha valamelyik családtagnak „hangos tünetei” vannak. Például a gyerek bepisil, bekakil, sokat fáj a hasa vagy a feje, vagy ha a kamasz lop, csal, hazudik, nem jár iskolába. Ezek a viselkedési elváltozások jelzik a család működésének a zavarát. Nem a kamaszba bújik bele az ördög, hanem a család, amelyben a kamasz él, nem működik megfelelően. A legelső kérdéshez visszakapcsolódva: ez nagyon gyakran abból is fakad, hogy a szülők eredeti családjukban olyan sérüléseket szenvedtek, amitől azt gondolják, hogy nekik nagyon keménynek, nagyon határozottnak kell lenniük, különben szétesik a család, ezért szinte semmit nem engednek meg a gyereknek. Még nagyobb a nehézség, ha a két szülő két különböző sérültséget szedett össze az eredeti családjában, és ezeket nem tudják összebékíteni, ezért az egymással való kapcsolatuk sem működik. A kamasz megérzi ezt, és a kamaszkorral járó egyenetlenségek még inkább felhangosodnak. Az első, a második, a harmadik generációra is kihathat egy családi sérülés. Gyakran előfordul, hogy valaki meg akarja tagadni terhes családi örökségét, és a túlzott bűnökből túlzott erények lesznek: túlzott puritánság, tisztaság, keménység, ami szintén nem természetes. A kompenzációra tudattalanul is ráérez a gyerek. Ha egy hazudós, marihuánát szívó kamasszal jönnek családterápiára, akkor fel kell tárnunk a szülők eredeti családjának a történetét, hogy megérthessük, miért nem képesek megfelelően viszonyulni a kamasz gyerekhez. Hangsúlyozom: ezt a konfliktust nem lehet megérteni csupán a szülő és a kamasz kapcsolatából. Ki kell deríteni, hogy a szülők szülei miért voltak olyanok, amilyenek, mi fájt ott a legjobban, mit lehet megérteni, mit lehet megbocsátani. És ha majd a szülők mentesülnek saját, eredeti családjuk örökségének terhétől, akkor képesek lesznek szabadabban foglalkozni saját gyermekükkel.

 

– Nagyon sok olyan fiatalt (vagy már kevésbé fiatalt) ismerek, akik amiatt hogy rengeteg fájdalom érte őket a szülői házban, nem tudnak családot alapítani. Látszólag vágynának rá, de aztán soha nem jön össze, előbb-utóbb visszalépnek minden kapcsolatból. Az is gyakori, hogy valaki ugyanilyen okból nagyon gyorsan, nagyon fiatalon belemenekül a házasságba.

 

– Valóban gyakori, hogy a fiatalok éretlenül, menekülésből kötnek házasságot, úgy, hogy fogalmuk sincs, mit akarnak egymástól, mindegy, hogy ki és mi a másik, hogy van-e igazi érzelem a kapcsolatban...

 

De én azt gondolom, hogy egy jó párkapcsolat igenis gyógyíthat. A szerelem, a megfelelő párkapcsolat, amelyben kölcsönösség, intimitás, igazi egymásra figyelés van, képes gyógyítani. Nem kellene elmenekülni tőle. De ha csak azért választok párt, mert menekülök otthonról, és találtam még egy menekülőt, és csak a közös bennünk, hogy mind a ketten menekülünk, és nem vagyunk képesek se adni, se elfogadni érzelmeket, az nem fog gyógyítani. Tehát ha tele vagyunk tüskékkel, a múlt sérüléseivel, és állandóan riadtan figyelünk, hogy a másik mikor fog megbántani, ugyanúgy, ahogy otthon bántottak minket, akkor az a kapcsolat nem gyógyít. Az a kapcsolat gyógyít, amiben képesek vagyunk igazán átadni magunkat a másiknak, képesek vagyunk elfogadni, amit a másik ad, amelyben képesek vagyunk adni. Tehát mielőtt még házasságot kötünk, egy picit azért meg kell erősödni.

 

– De éppen itt van a gond, hogy nagyon nehéz egy „picit megerősödni”.

 

– Igen, tudom, hogy ez egy nehéz dolog, de ugye érted, hogy mit akarok mondani? Hogyha valaki a sok eredeti tüskével megy bele a párkapcsolatba, akkor nem tudja megvalósítani azt, ami az igazi, a jó anya-gyerek kapcsolat mintája, a teljes egymásra támaszkodást, a teljes odaadást. Ha a sérült családban azt tanulta, hogy mindig résen kell lenni, mert nem tudja, mikor fogják bántani, mikor mondanak valami rosszat, mikor cikizik ki, mikor hanyagolják el, akkor ezeket a tüskéket még a világszép nádszálkisasszony vagy Alain Delon sem fogja kihúzni az illetőből. Mert bármilyen jó is hozzá a másik, ő folyton azt fogja figyelni, hogy „igaz, hogy nekem hozott virágot, de vajon a szomszédasszonyra vagy a kolléganőjére nem mosolygott szebben?”. Ha tele van tüskékkel meg bizonytalansággal, kisebbségi érzéssel, akkor nem tudja magát átadni, nem tud megbízni a másikban, és akkor az nem egy gyógyító kapcsolat.

 

Igen, van, aki azt választja, hogy nem alapít családot. Én családpárti vagyok, azt gondolom, hogy nem jó az embernek egyedül – társ és gyerekek nélkül – lenni. De nem kötelező, hogy mindenkinek családja legyen. Egyedül is lehet teljes életet élni, az nem egy borzalmas dolog, akár férfi, akár nő az illető, bár nyilván lesznek hiányérzetek.

 

Nem hiszem, hogy az lenne a legmegfelelőbb gyógyszer a családi sérülésekre, hogy akkor egyáltalán ne alapítsunk családot. Megértem azt a félelmet, hogy „nehogy átadjam azokat a sérüléseket, amiket kaptam”, vagy hogy  „elég volt egyszer már átélni, amit átéltem, nem bírnám ki, ha ismét megesnének velem ezek”. De általában nem szokott kétszer megtörténni ugyanaz. Felnőttként sok mindenen tudunk módosítani, amit, amikor gyerekek voltunk, csak tehetetlenül elszenvedtünk. A párkapcsolatban meg lehet beszélni, hogy „na most nekem ez nem jó úgy, ahogy te akarod”. Azért sem jó egyedül maradni egy szörnyű gyerekkori családi tapasztalat után, mert ha valamit meg se próbálunk, hogy tudjuk-e másként, jobban csinálni, akkor azt leválasztjuk magunkról. Ott állunk a szörnyű élménnyel, melyhez hasonlót nem szeretnénk, de még lehetőséget sem adunk magunknak arra, hogy átéljük azt, hogy képesek vagyunk valami mást is megvalósítani. Mindezek mellett a szülővé válás nagyon megérleli az embert, rengeteget fejleszt a személyiségünkön, és kár kihagyni ezt a momentumot az életünkből.

 

Hogy hogyan lehet megerősödni, még mielőtt belemegyünk egy párkapcsolatba? Tudatosítanom kell, hogy milyen rossz ért gyermekkoromban, mitől vagyok ilyen félénk, visszahúzódó, bizalmatlan. Nagyon sok embernek fogalma sincs ezekről. Ezért ehhez legtöbbször szükség van valamilyen külső segítségre: egy lelkészre, egy gyülekezetre, vagy egy pasztorálpszichológusra, pszichológusra, akik néhány beszélgetéssel olyan irányba tudják befolyásolni az önismeretemet és az önértékelésemet, hogy felvértezve és nyitottan teremthessek kapcsolatokat. A megérlelt, megszenvedett, átgondolt, átrendezett, átdolgozott családtörténet elveszíti mérgező erejét, és lehetőség nyílik a szabadabb, más típusú életre.

 

De azért azt se felejtsük el, hogy mindig két szál, két élettörténet kapcsolódik össze az új családban. A másik szál, a társamé lefelé vagy fölfelé csavarhatja a történetet. Azt gondolom, hogy nem szabad száznyolcvan fokban mindent megfordítani, valamennyit mindig továbbviszünk az eredeti családunkból. De ha néhány fokot változtatni tudunk, az már nagyon jó, és ha még a gyerekeink is tovább változnak, az még jobb. Persze rengeteg külső körülménytől, a társadalmi változásoktól is függ, hogy hogyan visszük tovább a családi örökséget.

 

– A mostani kor társadalmi változásai, a mai társadalom mennyire kedvez a családoknak?

 

– Szerintem vannak kedvező meg kedvezőtlen hatások. Például nagyon kedvező, hogy léteznek ilyen közösségek [a 2006-os Koinónia Tábor résztvevőinek közösségére utal Barát Katalin, nagyon sok szép család, rengeteg gyerek táborozott együtt – a szerk. megjegyzése]. Az is, hogy az újságban, a tévében, a rádióban vannak családi műsorok, biztatják az apákat, hogy ők is vegyenek részt a gyermeknevelésben, legyen együtt a család, vegyenek ki együtt szabadságot. Vannak családerősítő üzenetek a kultúrában. Filmekben látni, hogy az apuka is fürdeti a gyereket, tolja a babakocsit, viszi az óvodába a gyereket.

 

Ugyanakkor vannak olyan üzenetei is a kultúrának, amelyek nagyon a család ellen dolgoznak. Amelyek minden áron az egyént akarják erősíteni. Például a női lapok és főleg a bennük megjelenő reklámok ilyen üzeneteket közvetítenek: „légy önmagad, csak arra figyelj, ami neked jó!”, „kényeztesd magad!”, „ezt megérdemled”. Ritkán biztatják a nőket arra, hogy „ha a gyermekednek tüszős mandulagyulladása van, akkor maradj otthon, éjjel keljél fel hozzá tízszer, mert ez szép dolog, majd csak valamikor kialszod magad”. Az önfeláldozásnak, a másokért való életnek annak, amiből nincs közvetlen hasznunk, nincs nagy becsülete a közgondolkodásban.

 

Annak, hogy a reklámipar a családokat is megcélozza, üzleti okai vannak. Hatalmas bababoltok nyílnak, amelyek tele vannak luxuscikkekkel, lassan már egy autó áráért is lehet nagyon profi babakocsit venni. Reklámok hirdetik a családi autót, a családi nyaralást, különböző cégek játszótereket építenek reklámcélokból, Nyugaton már kis füzeteket adnak ki arról, hová lehet babával együtt szórakozni és nyaralni menni.

 

Kelet- és Közép-Európában is megjelentek már a fogyasztói társadalom igényei, de a keresetek kicsik. Ezért aztán túlhajszoltak az emberek. Nagyon sokan úgy érzik, hogy három állásuk kell legyen ahhoz, hogy a családjuknak mindent megadhassanak. A rendszerváltással megjelent az önkizsákmányolás, egyre többet dolgoznak a férfiak is, a nők is. És ennek a családok, a gyermekek isszák meg a levét. Ez a kor bizonyos mértékig a család fennmaradása, illetve a család jó érzelmi légköre ellen működik. Nagyon ellentétes üzenetek között hajózunk – én ezt észlelem.

 

(Kis Tükör 2006. november)