A műalkotás szükségszerűen lázad-e? Mi a műalkotás mozgástere – kételkedés, kérdőre vonás és dicsőítés egyszerre?

Csak a magam nevében tudok beszélni, azaz az, amit én csinálok, hol megkérdőjelez, hol lázad a közfelfogás, a csoport tolvajnyelve, a konvencionális értelmezés ellen általában – és bár így maradna ez az egész életem során. Istent inkább kérdezi: miért dönt úgy, ahogyan dönt, miért enged, amikor enged, ad akkora teret a gonosznak. Úgy gondolom, a legjobb műalkotás, megfestett látvány, zenei forma, lejegyzett vers a kételkedés megfogalmazása, könyörgés a változásért. Csak a ráismerés, megvilágosodás különálló pillanatában megfogant néhány kivételes mű lehet a legtöbb, a dicsőítés.

Alkotás és idegenség. Mitől, mennyire legyen szabad/független a mű?

Az alkotáshoz szükséges idegenség számomra azt jelenti, hogy elfogultság nélkül szemléljük önmagunkat, életviszonyainkat (már amennyire ezt lehet), a küszöböt, amelyen átlépve hazatérünk és sorsunkat átadjuk magunkat. Az önsajnálat rossz súgó, dilettáns műveket diktál, mint ahogyan a nem megszenvedett, Istent dicsőítő alkotások is könnyűek gyakran. Kontraszt híján, ellensúly nélkül általában hiteltelenek.

Az alkotó idegenség, ahogyan én ezt magamban elneveztem, segít abban, hogy sötét pillanataimban elfogulatlanul, kívülállóként láthassam helyzetemet, eltávolodjak, hátralépjek, perspektívát teremtsek. Írói világomban akkor vagyok otthon, ha elég időm van, ha egy-egy magányos sétán, mondjuk, kontextusába elhelyezhetem – mintegy letéve terhét – egyszeri létezésemet. Úgy gondolom, le kell számolnom a túlzott tetszeni vágyással, önsajnálattal, a hazugság különböző formáival, a minden árón történő győzni akarással, de önmagamat azért el kell fogadnom, bármennyire is nehéz is. Nagy, vigasztaló felfedezésem volt a Szeresd felebarátodat, mint önnön magadat! parancs Erich Fromm-i értelmezése, aki a felszólító mondat második tárgyát úgy értelmezi, hogy önmagunkat is szeretnünk kell. A fenti megszorításokkal együtt természetesen önmagunk megértésére, elfogadására gondolok, de mindenek előtt önmagunk igenlő kiteljesítésére. A szüntelen gazdagodásra, amit lehetőségként életünk egy-egy új szakasza magával hoz: hogy egyre teljesebb az elénk táruló horizont, láttunk már ezt és azt, túléltük, okkultunk belőle, vagy akkor még nem okultunk, de most megtehetjük. Egyelőre ott tartok, hogy belátom, eszerint kellene élnem, de ok bennem az ellenkezés.

Az Isten előtt hódoló művészet megcsonkítja-e önmagát, funkcionálissá válik-e? Vagy lehet-e máshogyan is?

Biztos vagyok abban, hogy csak nagyon kivételes pillanatban szólalhat meg ebben is – végül is – részben, a merő dicsőítésben a teljesség. Assisi Szent Ferenc képes volt arra, hogy csak a hódolat, a hála hangján beszéljen. Másrészt viszont én az istenkeresés mélységből kiáltó reménytelenségét is Istenre való szomjazásnak, Isten megvallásának érzem. Kinek tesz szemrehányást Nemes Nagy Ágnes az Istenről – Hiánybetegségeink legnagyobbika című versében, ha nem az általa létezésében tagadott Istennek? Ez nemcsak költői bravúr, hanem a hívő és hitetlen ember állandó dilemmája is. Ez az állítva tagadás vagy tagadva állítás tulajdonságunk. Visszatérve Assisi Szent Ferenchez: Naphimnusza hihetetlenül aktuális ma is, megértéséhez semmi szükségünk lábjegyzetre – a szépség, a teremtett világ harmóniája láttán úgy megrendülünk ma is, mint az 1200-as évek embere. Gondolkodásom kettős, mint ahogy az előbb is utaltam rá. Talán több bennem az éntudat, mint amennyire ez kívánatos volna. Nem tudom, miből ered, bár volna jócskán történelmi, társadalmi magyarázat erre az ellenkezésre, mindegy, ez az én európai, közép-európai, 20. századi örökségem, hajlamom, ebből kell gazdálkodnom, ezt kell kiteljesítenem, innen kell kiutat találnom.

Lehet ezt ma? Mindazok – Auschwitz – után? Hogyan?

Tizenhat éves korom táján – ha lehet ilyent mondani, ilyen áron való változást, okulást emlegetni – megváltoztam attól, hogy tudomásom lett Auschwitzról. Diákkoromban, egy nyári munkán, a Statisztikai Hivatalban találkoztam egy könyvtárosnővel, akinek karjába volt égetve egy számsor. Tőle tudtam meg Auschwitz puszta tényét. Szerettem volna, ha nem kell hallanom a történetét. Megkérdeztem az angoltanárnőmet, családunk közeli barátját, hogy mit tegyek, hogy elhallgattassam a rettenetes beszámolót, s ő azt tanácsolta, hogy próbáljak meg inkább németül tanulni a könyvtárosnőtől, kérdezzek kifejezéseket, szavakat, hogy ne akarja elmesélni nekem, mi történt. Megpróbáltam a tanácsa szerint eljárni, de cinikusnak éreztem a tanácsot, és magamat egyre gyávábbnak és piszkosabbnak. Végül megadtam magamat a kényszeres beszámolónak. Aztán rendszeresen elolvastam mindent, amihez hozzáfértem, Borowskitól Kertész Imréig. Hans Jonas írt erről a kérdésről: Isten ott volt a szenvedőkkel a szenvedésben, mondja. Számomra, tudom jól: a kívülálló számára, ez lehetséges válasznak tetszik, a legelfogadhatóbbnak a létező válaszok közül, nem is tudnék senkivel vitatkozni róla. Mint ahogy a gyerekekkel szembeni kegyetlenségek, a gyerekek szenvedésével kapcsolatos kérdésekben is csak kérdően tudok Isten előtt állni. Ennek a szenvedésnek Móricz által megírt története, vagy Randódy László Árvácska filmváltozata is elnémít és megsebez, megjelöl. Valahogy így vagyok ezzel: ha Auschwitzról van szó, Auschwitz számsorát hordom a bőrömbe égetve.

Van-e értelme számunkra most ennek a szókapcsolatnak, hogy keresztyén művészet?

Túlzottan személyes az, amit erről mondhatok. Ha lelkünkből fakad, akkor igen, ha hivatalos álláspontot tükröz: semmi. Sokkal tágabb az anonim keresztyének köre, mint a statisztikákban szereplő keresztyéneké. Másfelől hány keresztyén tud evangéliumi módon élni? A legtöbb, amit tehetünk, hogy törekszünk erre. Vigasztaló tudat, hogy a ránk gyakorolt néha éppen nem a Jó példája nyomán születik, hanem ellenkezésből, kétségbeesésből, fölháborodásból. Ez velem nagyon gyakran esik meg. A múltkoriban hallottam egy tévébeszélgetést a fadd-dombori állatkínzóval, szerencsére hallhattam egy másik érintett elkeseredett, megrendült beszámolóját is, aki számtalan fórumon feljelentette az elkövetőt, ez az ember, aki sírt és nem nyugodhatott bele a megtörténtekbe, visszaadta az emberek jóravalóságába vetett hitemet.

Újra másképpen a funkcionalitásról. Ha Isten adta nekünk a művészetet, mi végre adta? (Önmaga ellenére, önmaga mellett?!)

Közismert, hogy Platón száműzte a költőket Államából. Úgy gondolom, a művészek valóban bajkeverő népség, de mégis lelkiismeretünkként funkcionálnak, megkérdőjelezik cselekedeteinket, kikezdik önelégültségünket, nem hagynak aludni.

Jó, de vajon Ő adta-e?

Az én szóhasználatomban igen. Akkor is, ha olykor kísértőnkként szól a zene. Tolsztoj a Kreuzer-szonáta című novellában a hősnő házasságtöréséért a zenét teszi felelőssé. Nem vagyok fundamentalista, azonban akkor is, ha bűnös szerelmet, halálvágyat ébreszt bennünk, a zene, akkor is hadd szóljon, hadd nézzünk szembe a kísértővel, hadd űzzük el magunk magunktól.

Ismerős ez a külső/belső hangocska: „Keresztyén művész, nem gondolod, hogy érdemesebb lenne egy novella (vagy egyéb alkotás) helyett megetetned inkább egy éhes, elhagyatott ember?” Valójában az a kérdés: Miért írsz (alkotsz)?

Nem hallottam soha ilyen hangot. Nem gondolom, hogy ne volna épp annyira fontos egy vers, mint egy pohár tej. Ha elhanyagolom az írást, olyan érzésem támad, mintha süllyednék, mintha pormacska gyűlne az asztalom alatt, kétségbeesés fog el, depresszió környékez. És ez nem jelenti azt, hogy ne kellene segítenünk másokon. Abban azonban biztos vagyok, hogy a legjobb tudásunk szerint kell ezt tennünk. Gondolatainkkal, szavainkkal, cselekedeteinkkel egyaránt.

A mű megszületését követő öröm nagyon hasonlít ahhoz a boldogsághoz, amit a gyermekeim megszületését követően éreztem. Ők azontúl voltak, és bizonyos versek is vannak megszületésük pillanatától fogva.

Öncenzúra – te ezt hogyan értelmezed?

Működik bennem, és nem látok belőle kiutat. Különböző hozzám nagyon közel álló embereket ejtettem kétségbe már azzal, hogy nem voltam képes az ízlésük szerinti fogalmazásra. A legrosszabb tanács, amit tőlük kaptam, hogy ne fogalmazzak nyersen, vagy harmonikus dolgokról boldog verseket írjak. Ebben azonban nem engedtem, föl sem merült bennem, hogy lágyabb legyen a hang, amely egy borzalmas látvány nyomán, mondjuk, megrendülésemből fakadt. Ahogy a kocsis a lovát veri, és én ötéves gyerekként anyámmal együtt nézem a háború után, és arra gondolok, hogy ő is meg fog halni. A boldogság és a harmónia ritka pillanat, a lágyabb hangot, tónust írónak és olvasónak ki kell érdemelnie. De ahol működik bennem az öncenzúra: igazán sötét gondolataimat nem írom meg, félek, hogy nem tudnám mások kétségbe ejtése nélkül megtenni ezt. – Sokszor jártam Madridban, a Pradó-ban – hispanista lévén –, mindig megnéztem Goya Fekete képeit. Tömegek látogatják a földszinti teremben a kilátástalan, végsőkig elkeserítő sorozat darabjait, a Gyermekét fölfaló Szaturnuszt, az emberekre óriási követ görgető Kolosszust. Annyira azért senkit nem rendít meg ez a búskomor világ, hogy a tárlatlátogatás után ne falatozzon vígan a múzeum büféjében. Goyának igaza volt, hogy megfestette sötét képeit. Thomas Mann azt írja Dosztojevszkijről, hogy a zseniális őrült betegségének köszönheti a világ, hogy nem kellett magának is beleőrülnie abba, amit tapasztal.

Azt hiszem, valóban Isten báránya az, aki magára veszi a világ bűneit, és az igazi művész, ha részt kér a világ szenvedéséből, Isten könyörületéért is szól.

(Kis Tükör 2003. december)