Cigányok. Közöttünk élnek, tudjuk, hogy nehéz a sorsuk. Vannak rossz tapasztalataink, vagy ismerőseinktől hallottunk néhány cigányokhoz fűződő, kellemetlen történetet. Vagy, ha elkezdünk keresgélni az emlékeink között, talán még ez sincs. De hát mindannyian tudjuk, hogy „a cigányok... (ilyenek és ilyenek)”. Szóval jobb, de mindenképpen egyszerűbb két lépés távolságot tartani. Az közben eszünkbe sem jut, hogy hányszor bántottak meg, használtak ki, csaptak be minket magyarok, vagy esetleg külföldi utunk során más népek gyermekei. Itt nem általánosítunk. Nem azonosítjuk őket a magyarokkal. Miért tesszük hát ezt a cigányokkal?
Távolról szemléljük őket, nem értjük életüket. Ijesztő a világuk. Nem ismerjük őket, és ha őszinték vagyunk, talán félünk is közelebb lépni, életüket belülről megismerni. Pedig milyen hatalmas gazdagságot rejt ez a világ! És a szeretet milyen igazi, őszinte formáját tapasztalhatnánk meg közöttük! A szerető közeledést hatalmas vendégszeretettel viszonozzák. Nem csak egy kávéra hívnak be, de szívüket nyitják meg, életükben adnak helyet. Nem kell előre bejelentkezni, nem az idő, hanem az ember, a találkozás a fontos. Ez az egymás közötti kapcsolatrendszerükre is érvényes. Nagyon ritka az a cigány idős ember, aki öregek otthonába kényszerül, vagy az a gyerek, akit az édesanyja hazavitt a kórházból, és ezek után árvaházba kerül. A cigányok komolyan veszik a gyengékről, a nincstelenekről való gondoskodást. A cigány közösségek erejét mutatja az – az igazságszolgáltatás történetében számon tartott – szokásuk is, hogy közös egyeztetés után a többgyerekes tettesek helyett idősebb, gyerektelen férfiak állnak a bíróság elé, és vállalják a börtönbüntetés súlyos éveit.
Másak, valóban másak. Hogy is lehetnének olyanok, mint mi, amikor évszázadok óta idegenek és üldözöttek? Indiából hosszú vándorlás után a 15. században Európába érkezve csupán néhány évtizedig élhettek viszonylagos nyugalomban. A 16. század elejétől a nyugat-európai cigányok egymás után adták ki a cigányokat kitiltó rendeleteiket. Példa erre V. Károly dekrétuma, amit 1537-ben bocsátott ki Brüsszelben, s amelyben felszólítja az overijsseli „cigány nációt” és követőit, hogy halálbüntetés és vagyonelkobzás terhe alatt négy napon belül hagyják el a birodalmat. (Sir Agnus Fraser: A cigányok, Bp., Osiris 1999, 105.) Anglia, Spanyolország, Hollandia, Svájc, gyakorlatilag az összes nyugat-európai ország hasonló rendeleteket adott ki. A cigány törzsek, családok űzött vadként menekültek, és az üldöztetés során cigányok ezrei, tízezrei veszítették életüket újra és újra. Romániában, Havasalföldön és Moldvában kegyetlen körülmények között rabszolgaként tartották őket, 1856-ig. Egy lipcsei újságíró így számol be moldvai tapasztalatairól 1845-ben:
„Az úrnők félmeztelen cselédeiket s különösen szakácsaikat, kik mind cigányok, nemi különbség nélkül meg szoktak korbácsoltatni felügyelőikkel, ...minek folytán, ha szánalomból nem is vernek halálra, de nyomorékká lesznek.” (Rostás-Farkas György: A cigányok története, Pest megyei füzetek, 1992, 131–132.) Hitler koncentrációs táboraiban több mint félmillió cigány gyermek, férfi és nő pusztult el. És hányan el sem jutottak odáig, mert útközben áldozatául estek a csendőrök kegyetlenkedéseinek.
Egy messziről érkezett nép, melyet Európa öt évszázad alatt sem fogadott be. Az üldözések mellett az eredetmondák is megdöbbentően tükrözik a „keresztyén Európa” cigányokhoz való hozzáállását. Legtöbb legenda valamilyen módon az ördöggel hozza őket összefüggésbe. Az egyik például arról szól, hogy amikor Isten embert teremtett, az ördög is teremteni akart, neki nem sikerült olyan jól, az ő teremtménye nem lett elég fehér, hanem barna és büdös: ők a cigányok.
A cigányok saját eredetlegendái másról szólnak. Az egyik legismertebb ezek közül a Madarak voltunk, mely azt mondja el, hogy vándormadarakként repültek Afrikába és vissza ősszel és tavasszal, és soha nem nyugodtak meg egy helyen. De egy több napos, étlen-szomjan való repülés után egy gazdag mezőre érkezve addig ettek, még nem tudtak továbbrepülni. Ezek után, amikor eljött a tél, odúkat, majd gallyakból és szalmából putrikat építettek. „Munka közben megvastagodott a lábuk, a szárnyuk pedig elfásult és kar lett belőle. Ám azóta is szabad madárként vágynak és költöznek fel a hegyre, le a völgybe, mindig máshová. És azért nem élnek kuporgatósan, mert tudják, hogy egy szép napon majd visszaváltoznak megint madárrá.” (Várnagy Elemér: Romológiai Alapismeretek, Zsámbék, Corvinus, 1999, 10.)
Szociológiai felmérések szerint a magyarországi cigányság életszínvonala a 19. század végén magasabb volt, mint a 20. század végén. A 20. században ugyanis megfosztották őket eredeti, vándoréletükkel összefüggő foglalkozásaiktól, és letelepedésre kényszerítették őket. Miért nem találták meg helyüket a gyárak zárt falai között? Miért nem találnak munkát a modern társadalmakban, ahol egyre erősebben jelen van a munkanélküliség problémája, és a cigány lesz az utolsó, akit alkalmazni akar a munkáltató? Miért nem küldik gyerekeiket a többségi társadalom iskolarendszerébe – ahol elfogadott szerepe van az iskolának a gyermeknevelésben – ők, akik a gyermeknevelést sokkal inkább a család feladatának tekintik? (Ellenérzésüket csak erősíti, hogy egészen más értékeket tartanak fontosnak, mint a többségi társadalom: például a családot, a közösséget és azok összetartását.) Miért veszik a szívükre, amikor az iskolában 12–13 éves gyerekeket gyerekként fegyelmeznek (az ő szemükben megaláznak), amikor az ő kultúrájukban ezek a fiatalok már felnőttnek számítanak, és a felnőttek felelősségével kell szembenézniük a problémákkal.
Sok gyereket vállalnak, és korán kezdik a családalapítást. Igazságtalan vád, hogy ezt a szociális juttatások miatt teszik. Értékrendjükben ott van az élet mély tisztelete, amit a legtöbb cigányközösségben még a nyomor sem tud kiölni. Keresztyén körökben küzdünk az abortusz ellen. Gyakorlatilag a cigány az egyetlen nép a környezetünkben, akiknél az abortusz nem elfogadott megoldás.
Küzdünk a diszkrimináció ellen. Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy megszűnjön, ami ellen küzdünk? És mi a szerepünk ebben nekünk, keresztyéneknek? Nemrég beszélgettem egy cigány nagymamával. A család keresztyén, van munkájuk, szép házuk, jó körülmények között élnek. Az ötéves unoka az ovi első napján feltette a nagy kérdést: – Nagyi, mit jelent az, hogy „büdös cigány”? A nagymama Jézusról beszélt az unokájának, és arra buzdította, hogy imádkozzon azokért, akik ilyet mondanak, hogy ők is megismerjék Isten kegyelmét, és így általa ők is az Ő megváltott gyermekeivé, testvérekké váljanak. Nem minden nagymama ismeri Jézus kegyelmét. Van cigány kisgyerek, aki valóban büdös, ápolatlan. Hátrányukat csak erősíti, agressziójukat növeli az a megkülönböztetés, az a két lépés távolság, amit már óvodás kortól tapasztalnak. Az alkohol, a nincstelenség, az elutasítás megtapasztalása természetesen a legtöbb esetben megtermi a maga nemkívánatos gyümölcsét. Nem ártatlanok. De közöttünk élnek. Elmehetünk-e mellettük hidegen, tudomást sem véve róluk?
Az első cigányközösségben, ahol szolgálatomat kezdtem, megdöbbentő volt a korosztálybeli eloszlás. A 250–300 cigányból mindössze hárman voltak idősebbek 50 évnél. Heten voltak 40 és 50 között, a többiek mind 40 év alattiak. Az elégtelen táplálkozás, sokszor az éhezés, a fázás, a vízellátás gyengesége, a tisztálkodás hiánya, a pici, zsúfolt házak, ahol gyakran 8–10 fő alszik egy szobában, a mellékhelyiségek hiánya melegágya sok betegségnek és fertőzésnek. Sokszor gyógyíthatóak lennének ezek a kórok, de nincs pénz gyógyszerre. A betegek legtöbbször el sem jutnak az orvosig.
A keresztyén cigány nagymama imádkozni tanítja kis unokáját az őket megbélyegző magyarokért. Mi a felelősségünk nekünk, magyar keresztyéneknek a közöttünk élő cigányokért? Beszélhetünk egyáltalán egy általános felelősségről, vagy ez egy különleges elhívás, amely csak egyeseknek adatik meg, és a nagy többség nyugodtan maradhat a távolról szemlélődők biztos pozíciójában? Mit jelent Jézust követni ma, a mi társadalmi adottságaik között?
Jézus nem vette tudomásul saját társadalma és a zsidó vallásos elvárások elválasztó falait. Határozottan, egyértelműen átlépte ezeket a korlátokat: „Azért jöttem, hogy megkeressem és megtartsam az elveszettet!” – mondta. Ő lehajol a bűnös nőhöz, bement a vámszedőhöz. Nem undorodott és nem fél, „szabadulást hirdetett”. Isten országát hirdette meg, nem csak szavakkal, hanem erővel és hatalommal. „A betegeknek van szükségük orvosra” – tanította. És közösséget vállalt azokkal, akiket az „igazak”, a „jó emberek” elkerültek, megvetettek, akikkel szemben a legjobb esetben is tehetetlenül álltak. Aztán azt mondta a követőinek: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket!”
Mit jelent ez ránk nézve? Akár a cigányokhoz is küldhet Jézus? Talán úgy érezzük, hogy ma nekünk nehezebb átlépni ezeket az elválasztó korlátokat. És hogy nekünk nincs olyan hatalmunk, mint Jézusnak volt. A kérdés az, hogy hiszünk-e Isten országa jelenlétében. Abban, hogy Isten országának ma is hatalma van, aminek mi követei lehetünk. A cigányok élete, gondolkodása, kultúrája más. Számunkra egy ismeretlen világ. Nagyon sok szomorúsággal, emberileg megoldhatatlan problémával. Sokszor tele félelemmel, visszajáró halottakkal, megkötözöttségekkel. De mi, Jézus követői hisszük-e, hogy Isten országa fényt és szabadulást tud hozni ebbe a világba? Készek vagyunk-e Jézust követni, az Ő szeretetét hordozva az Ő tanúi lenni? Ha igen, még mindig megmarad a kérdés: hogyan? És erre nincs egy egyszerű válasz. Istenre figyelve. Mindenkinek más az útja. Talán nem is kell semmit tennünk, csak a hozzáállásunkat megváltoztatnunk. Aztán Isten majd utunkba helyez olyan embereket, akiknek Rá van szüksége – akár cigányokat is.
Hogyan induljunk hát a cigányok felé? Imádkozva, a másikban Isten képét látva, a megismerés vágyával, elfogadva, szeretve. Nem a mi „okos”, felülről jövő válaszainkra, megoldásainkra van szükségük. Csak Isten országa megjelenítésére. Tegyük hittel, reménységgel, úgy, ahogy Isten Lelke vezet bennünket! Majd Ő cselekszik!
(Kis Tükör, 2005. november)