Riport a tenkei öregotthonról 2003-ból

„Nem adok-kapok viszonyban vagyunk az öregekkel” – 1. rész

Az 1989-es romániai fordulat után Berke Sándor és Berke Katinka elsőként alapítottak református szeretetotthont. Ők mesélnek.

Adminisztrátor 2012. január 27.

Egy lelkészházaspár sok gyerekkel, tele gyülekezeti feladatokkal, öregotthont alapít. És nem borítják el őket a tennivalók, marad idejük mindenkire odafigyelni: az alkalmazottakra, az öregekre, a vendégekre és mindenkire, aki az útjukba kerül. Nem érte utol őket a túlterhelt emberek betegsége: a kapkodás, a feledékenység, a végkimerülés. Nagyon megjegyeztem egy mondatot, amit ottlétemkor a tiszteletes asszony mondott: „Ha belül minden rendben, tízszer annyit elbír végezni az ember, mint mikor nem rendezett a kapcsolata Istennel.”

 

Aprópénzre váltott keresztyén élet

 

Berke Sándor: – Én a teológián szinte kizárólag elméleti tanulmányokat folytattam. Tudtam, hogy van diakónia, és láttam is, hogy egyesek végzik, de sohasem gondoltam, hogy nekem részt kell vennem benne. Segédlelkészségem idején aztán észrevettem, hogy a gyülekezetben milyen sok a szellemileg alultáplált és anyagilag nélkülöző ember. Várad egyik legszegényebb, legelaggottabb körzetében szolgáltam, a Velencei Egyházközségben. Látva ezt a nagy nyomort, kezdtem többre becsülni a gyakorlati keresztyén életet az elméleti teológiai tanulmányoknál – nagyon sok családot meglátogattam. Aztán elkerültünk Arad megyébe, Szemlakra, egy német gyülekezetbe. Ott anyagiakban nem volt hiány, nem volt szegénység, de sok nyomorult embert megismertünk. Volt például egy  német származású testvérpár, Julika és Péter, mindketten sclerosis multiplexben szenvedtek. Mindennapos vendégek voltunk náluk. Tolószékesek lévén volt idejük, hogy az általam megírt német prédikációkat beszélt németre, élvezhető németre fordítsák. Nagyon szorosan összekapcsolódott az életünk: fogadták az evangéliumot, és annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy úgy tűnt, elvállaljuk a gondozásukat. Aztán elhelyeztek bennünket onnan, és alig hogy berendezkedtünk, máris továbbhelyeztek egy másik gyülekezetbe, másfél-kétévenként költözködnünk kellett valahová. Gyermekáldásban is részesültünk, a gyerekek egyre szaporodtak, lehetetlennek tűnt, hogy magunkhoz vegyük ezt a testvérpárt. Közben ők egyre gyengültek, és várták, hogy mikor fogjuk elhozni őket.

Végül az 1989-es fordulat után meghívott lelkészének a szülőfalum, Tenke, és észrevettük, hogy a parókia tőszomszédságában lévő egykori református iskola épületét gumiprés-üzemnek használják, de alig dolgoznak valamit, a csőd szélén állnak. Felmerült bennünk a gondolat, hogy visszaigényeljük ezt a valamikori egyházi tulajdont szociális használatra.

 

 

Berke Katinka: – Mikor ideérkeztünk Tenkére, rengeteg kihívás várt ránk. Az előző lelkész, aki hosszú ideig itt élt, nem volt rossz szolgálattevő, de fő elfoglaltsága a harangöntés volt, a lelkészség mellett.

1990 fordulatában az ország egész gazdasága fenekestül felfordult, és az üzem, itt a parókia mellett végül tönkrement. Kézenfekvő volt, hogy visszakérjük az épületet, és valamit kezdjünk vele. Akkor már a gyülekezetnek több mint 30%-a 60 év feletti volt. Mi voltunk a legnagyobb család, nekünk még voltak gyermekeink. Nem volt kinek az egykori iskolát iskolának visszaalakítani, és akkor elhatároztuk, hogy a visszakapott épületekben öregotthont indítunk. 1991-ben indultunk meg, hogy beszerezzük a szükséges papírokat, és 1992 koratavaszán hozzákezdtünk az építkezéshez. 1994-ben nyílt meg az otthon.

 

Berke Sándor: – A rendszerváltás legnagyobb vesztesei azok a nyugdíjasok, akik már nem tudnak elmenni külföldre vagy bárhová dolgozni, hogy egy kis pénzhez jussanak, és a nagyon alacsony nyugdíjból kell tengődniük. Én úgy gondolom, hogy nem egyház az, amelyik azt mondja a szegényeinek, hogy itt van Krisztus, fogadd el, kövesd, s ha korog a gyomrod, szorítsd össze egy kicsit, vagy igyál egy pohár vizet, és már nem korog olyan nagyon. Persze az meg a túlsó véglet, amikor kizárólag csak szociális tevékenységekben merül ki a lelkészi, gyülekezetvezetési szolgálat, és elhanyagolják az evangélium hirdetését és a lelkigondozást. Úgy kell közvetítenünk Krisztust, hogy a szeretetszolgálatot összehangoljuk az igehirdetéssel, hogy egyensúlyban legyen a kettő. Ha a két szárny nem egyenlőképpen mozog, nem tud felemelkedni az élet.

Soha nem szoktam jelentőséget tulajdonítani az álmoknak, de volt egy nyugtalanító, belső vívódást eredményező visszatérő álmom, amiről meg vagyok győződve, hogy az Úristen adta, hogy még jobban ösztönözzön arra, amit a Bibliából is tudhattam hogy tennem kell. Miután elkerültünk Szemlakról, többször is láttam álmomban ezt a két tolószékes atyafit, akit az előbb említettem. Mintha ködben úsztak volna, Péter, a férfi, felém nyújtotta a kezét (a valóságban nem tudta ennyire kinyújtani), és azt kérdezte: „Hát velünk mi lesz?” Borzalmas álom volt, rengetegszer ébredtem azzal az érzéssel, ami ezt kísérte. Az öregotthon felszentelése előtti éjszakán láttam utoljára ezt az álmot, utána soha többé nem jött előtt elő. Ne gondolja senki, hogy ez valami karizmatikus beütés, de hiszem, hogy bizonyos esetekben Isten eszközül használhatja az ilyen álmokat is, hogy felhívja a figyelmünket azokra, akik lelkileg és anyagilag vergődnek körülöttünk. És mikor az Úr felnyitotta a szememet a rászorulók szenvedéseire, azt tudtam mondani: „Uram, nem fogok ráhajtani a teológiai doktorátusra, hanem az egészen gyakorlati, aprópénzre váltott keresztyén életet próbálom keresni, mindazzal a kínnal és mindazzal a gyönyörűséggel, ami vele jár.”

 

– Ez a két testvér lakója lett aztán az öregotthonnak?

 

Berke Sándor: – Nem. A forradalom után megalakult a Romániai Német Demokratikus Fórum, és elrendezték nekik, hogy kitelepülhessenek Németországba, a szüleikkel együtt. A férfi még él, a nővére meghalt, a szülők is meghaltak.

 

– Kik voltak az első gondozottak? Milyen kritériumok alapján választották ki azokat, akik bekerülhettek az otthonba?

 

Berke Katinka: – Már az indulás előtt egy hívő jogász elkészítette az alapokiratot, és abban megfogalmaztuk, hogy csak az jöhet be, aki elfogadja az otthon rendjét. Híre terjedt az indulásának, és már egy évvel a nyitás előtt ide költözött a két gondozottunk. Itt lakott az udvarunkon egy kis lakásban a házaspár, akik az otthon első lakói lettek. Nagyon sokan megkerestek bennünket. Úttörő munka volt a miénk.

Az első lakóink aztán egy sajnálatos problémasorozat miatt végül is elmentek tőlünk, de remélem, hogy ahol most vannak, ott is jól vannak. Az ital miatt kellett elmenniük. Az otthonban ugyanis az a szabály, hogy aki ideköltözik, nem fogyaszt alkoholt. Lehet, hogy szigorúnak tűnik ez a megkötés, de nem tudjuk másképp megoldani, hogy rend legyen. Volt, aki amiatt nem adta be a felvételi kérvényét, hogy neki ne szabják meg, hogy mennyit igyon. A másik kötelezettség az istentiszteleteken és az áhítatokon való részvétel. Felekezeti hovatartozástól függetlenül bárkit felveszünk, aki tudja ezt vállalni, akinek ez nem ellentétes a hitével.

Pillanatnyilag 21 gondozottunk van, ennyi ember számára készült az otthon, de általában 23-at szoktunk felvenni, mert a betegszobának is vannak lakói. A közelmúltban ketten meghaltak, azért vannak most csak 21-en. Én az időszakos felvételt is nagyon pártolom. Ez azt jelenti, hogy ha a család felvállalta az idős ember ápolását, de éppen van valami problémája – akár egy festés, akár egy családi esemény, akár nyaralás –, és mentesíteni kellene őket a gondozás terhétől egy szusszanásnyi időre, akkor a szeretetotthon, amennyiben van rá lehetősége, előnyben részesíti az ilyenek kérelmét, és nagyon szívesen felvállalja rövid időre az ápolásukat. Azért, hogy a család megpihenve, új erőre kapva fogadhassa vissza az időst.

 

Az én bolondságom

 

– Az otthon megalapításakor volt-e valamilyen minta, amit követtek?

 

Berke Katinka: – Az építkezés ideje alatt elmentünk Kiskunfélegyházára. Még élt akkor Damásdi Dénes, ő vezetett ott egy egyházi öregotthont. Több öregotthon is volt a városban, és mi mindet meglátogattuk. Három munkatársunk egy hónapot dolgozott egy egyházi öregotthonban, hogy megtanulja, hogyan is kell ápolni az öregeket, egyáltalán hogy érezze, milyen súlyú ez a munka. Én magam csak egy hetet töltöttem ott.

De azt, hogy miképpen kell végezni az ügyvitelt romániai körülmények között, nem volt kitől megtanulnunk, magunktól kellett rájönnünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy mivel jár az, hogy valaki ide beköltözik, mennyi az átállási idő. Rengeteg utánajárással járt egy-egy öreg beköltözése: fel kellett vállalnunk mindenkinek az ügyes-bajos dolgát, nagyon sok volt az adminisztratív munka.

 

– Az öregotthon a tenkei református egyházhoz tartozik?

 

Berke Sándor: – Igen. A tenkei református egyház létesítette, és a CE Szövetség a partnere. Azt hiszem, ez az egyetlen közösségi létesítmény az egyházkerületben. De az akkori CE-vezetés aláírt egy nyilatkozatot, hogy ha netalán megszűnne az intézmény, akkor nem tart igényt a vagyonára.

 

– A tenkeiek hogy fogadták?

 

Berke Sándor: – Legtöbben értetlenül. Az egész környéken nem volt ilyesmi: legelsők voltunk az országban, akik református színekben öregotthont nyitottunk.

 

– Tenkei lakói is vannak az öregotthonnak?

 

Berke Sándor: – Igen.

 

– És a falu nem örült annak, hogy van egy ilyen lehetőség?

 

Berke Sándor: – Annyira szokatlan volt, hogy legtöbben az én bolondságomnak tartották. De most már kezdik elfogadni, főleg amiatt, hogy jó néhány tenkeinek munkahelyet biztosítunk.

 

Isten kegyelme mindig tud hatni

 

– Láttam a vendégszobában a bekeretezett engedélyt, amiben az áll, hogy az államtól semmilyen segítséget nem fognak igényelni.

 

Berke Katinka: – Hát sajnos ezt nem a hitünk motiválta, hanem megmondták, hogy ha nem írjuk be a kérvénybe, akkor nem kapunk engedélyt. Nem kérnénk több támogatást, mint más szociális intézmények, de mi még a minimumot sem kapjuk. Nem is az állam tart fenn bennünket, nem ő gondoskodik rólunk.

 

– Hogy mertek belevágni úgy, hogy igazából nem számíthattak az anyagi támogatására, nem beszélve az államról, amely határozottan elutasított mindenféle támogatást?

 

Berke Sándor: – 1994-ben nem gondoltuk volna, hogy egyre csak romlani fog az ország gazdasági helyzete. Még Ukrajna is fizet bizonyos fejkvótát a nem állami szeretetotthonok szociális gondozottjai után, de Románia nem. A mezőgazdaság helyzete is sokat romlott azóta, és mi 26–34 hektár földet művelünk meg évente. Amikor elindultunk, nem gondoltuk, hogy ennek a jövedelme távolról sem fedezi az otthon költségeit, egyáltalán alig származik belőle valami jövedelem. Magunk sütjük a kenyeret, a disznóállományunk besegít a húsellátásba. Van két tehenünk. Ezek mind-mind szükségesek ahhoz, hogy létezzünk, de még így sem elegendőek.

 

– Az itt lakó öregeknek többnyire nincs nyugdíjuk?

 

Berke Katinka: – De van. Négy ember kivételével a jelenlegi 21-ből mindenkinek van nyugdíja. Kettőnek TSZ-nyugdíja van, ami 230000 lej: ez azt jelenti, hogy egytizedét se fedezi a havi ellátásának.

 

– Mikor elindultak, számítottak rá tehát, hogy elsősorban önerőből kell előteremteniük az anyagiakat?

 

Berke Sándor: – Úgy terveztük, hogy öt gazdasági pillére lesz az öregotthonnak. Az egyik: az öregek nyugdíjának a 75–90%-a, a másik a céladományok, a harmadik az, amit saját magunk megtermelünk, a negyedik a használt dolgok eladása, az ötödik a banki kamatok. Ebből jelenleg csak három dolog működik. Az első négy évben sikerült valamicskét megtakarítani, de a következő években szinte az egészet feléltük, nincs mit kamatoztatni. Amúgy is igen rohamosan lecsökkentek Romániában a kamatok, 55%-ról tizenvalahány százalékra, ugyanakkor nem kell ecsetelnem, milyen mértékű az infláció. Minden ellenünk dolgozott. Tényleg csoda, hogy még működik az öregotthon. A szponzoraink elsősorban az építkezésben segítettek és nem az öregotthon működtetésében, most már legfeljebb csak kisebb összeget küldenek egy-egy festéshez, felújításhoz, a használt ruha eladása pedig nem bizonyult nyereségesnek. Kegyelemből tudunk csak megélni. Olyanokat is felvettünk, akiknek semmilyen ingatlanuk vagy vagyonuk nem volt, amivel hozzájárulhassanak az otthon fenntartásához, illetve saját maguk eltartásához. Nem adok-kapok viszonyban vagyunk az öregekkel. Isten kegyelme mindig tud adni, ott is, ahol mi már nem látunk lehetőségeket. Addig fog ez az otthon fennállni, amíg imádkozni tudunk, amíg el tudjuk kérni a vezetést, s gondjainkat az Úrral beszéljük meg. Számomra is csoda, hogy a legnehezebb időkben is mindig küld valamit az Úr. Például bejön egy idős, akinek van valami kis ingatlanja. És ha értékesítjük, a 90%-ából annak, amit lead, döccenünk egyet, mint a kátyúba jutott kocsikerék. De soha nincs annyi, hogy nyugodtan hátradőlhessünk, és legalább egy fél évig ne foglalkozzunk az anyagiakkal. Minden egyes fizetésért, minden egyes kiadásért külön imádkozni kell, külön el kell fogadni az áldást. (Folytatódik)

 

(Kis Tükör 2003. január)