Riport a tenkei öregotthonról 2003-ból

„Nem adok-kapok viszonyban vagyunk az öregekkel” – 2. rész

Egy családias intézmény hétköznapjai.

Adminisztrátor 2012. január 28.

Előző lapszámunkban egy egyházi öregotthon létrehozásának és fenntartásának nehézségeit, gondjait osztották meg az olvasókkal az alapítók, Berke Sándor és Berke Katinka lelkészházaspár. Most ugyanannak az otthonnak az örömeiről lesz szó, a hétköznapokban megmutatkozó kegyelemről, mely megkülönbözteti ezt a helyet az állami intézményektől.

 

Intézményben családiasan

 

A lelkészlakás nappalijában beszélgetünk, csupán egy folyosó választ el bennünket a lelkészi irodától. Mintha családtagok lennének, úgy jönnek-mennek az emberek: a harangozónő segítget a háztartásban, az öregotthonban élő középkorú mozgássérült férfi diót törni jelentkezik a hétvégi ifjúsági találkozóra készülő kalácshoz, az alkalmazottak ide járnak tanácsért. Érződik, hogy karnyújtásnyira van az öregotthon. A családhoz tartozó, látogatóba érkezett idős nagypapa is be-benyit hozzánk, mindegyre megkérdez valamit. Szokták mondani: üvegből vannak a lelkipásztor lakásának falai. Valóban így van, de itt az ajtó is nyitva áll mindenki előtt. A beszélgetésben ugyanezt a nyíltságot tapasztalom.

 

– Miben különbözik ez a hely egy állami intézménytől? – kérdezem a tenkei öregotthon igazgatójától, aki „mellékállásban” öt gyerek édesanyja, és segítőtársa egy elfoglalt lelkipásztornak.

 

Berke Katinka: – Legfőképpen abban, hogy minket nem emberbaráti szeretet indít arra, hogy törődjünk az öregek szociális szükségleteivel, hanem az a parancsolat, amit Isten Jézus Krisztus által hagyott a tanítványoknak, hogy „elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket”. Kibírhatatlanul nehéz időseket méltósággal gondozni annak, aki nem ezzel a szándékkal csinálja.

 

Mindig látszik, ha a bentlakó munkatársak között imaközösség van, ha Isten időről-időre helyre tudja állítani a kapcsolatokat. Ez vonzerő azok számára is, akik nem hittel érkeznek az otthonba, hanem csak egy munkalehetőségnek tartják ezt a helyet. Azt látom, hogy úgy a jóra, mind a rosszra tudjuk egymást ösztönözni.

 

Ifjúsági munkát is végzünk, ezt a lehetőséget is az öregotthonnak köszönhetjük. A tenkei gyülekezet tagjai idősek, aki nem idős, az kényelmes vagy langymeleg, de az öregotthon által mégis nagyon sok szolgálat virágozhat. Ha nem lenne az öregotthon, nem tudnánk évente kétszer országos ifjúsági napokat szervezni, nem lenne elég tér, és nem tudnánk 200–300 embert élelmezni. Az öregotthon alkalmazottai egy komoly csapat, önkéntes munkában megvetik azt a rengeteg ágyat, amire szükség van ilyen alkalmakkor, kitisztítják a hálószobákat, előkészítik, megpucolják a főzéshez a nyersanyagot, konferencia után kimossák az ágyneműt. Nyaranta gyerektáborokat rendezünk, és akkor is az öregotthon munkatársi csoportja veszi ki az oroszlánrészt a munkából. Önkéntesen teszik, be van oltva a szívükbe, hogy ez is hozzátartozik a munkakörünkhöz.

Az öregeknek is jót tesz, hogy van egy kis mozgás körülöttük. Nyáron ismerkednek a gyerekekkel, részt vesznek az esti programokban. Van olyan gyerek, aki miután hazamegy, ír a gondozottainknak üdvözlőlapot – kapcsolatok, barátságok szövődnek, az öregek is belekerülnek egy kicsit az élet pezsgésébe. Ha családban élnének, ott is lennének fiatalabbak is, középkorúak is, zajlana az élet. Itt miért érezzék azt, hogy „én már öreg vagyok, kivontak a forgalomból?”

Azt gondolom, hogy kis létszáma miatt eléggé családias ez az otthon. Nyilván a családot nem tudjuk pótolni, sohasem leszünk gyerekeik az itt lakó öregeknek, de az is igaz, hogy a munkatársak sokkal többet megtesznek értük, mint amennyit bárkinek a gyereke meg tudna tenni, mert főállásban végzik ezt a munkát, és szeretettel végzik – a családban nem kapnának ilyen ápolást az öregek. Vannak, akiknek élnek a gyermekeik, családból jönnek közénk, mégis ezt a megoldást választották. Vannak magányosok is, akiknek semmi más lehetőségük nem volt, hogy gondozásban részesüljenek. Úgy gondolom, hogy bevonulni egy ilyen otthonba sokkal biztonságosabb, mint az eltartási szerződés. Mi egy intézmény vagyunk, itt nem fáradhatunk bele az ápolásba, nem törhetünk borsot az ápolt orra alá, szeretetlenül vagy lehetetlenül viselkedve. Az biztos, hogy aki itt lakik, semmilyen hiányt nem szenved.

A munkatársak egymástól is erőt nyernek, és ha letelik a nyolc óra, pihenhetnek, nem úgy, mint mikor egy családtag gondozza otthon az idős beteget: nem kell hogy összeroppantsa őket annak a felelőssége, hogy egyedül kell ápolni azt az – esetleg kibírhatatlan jellemű – embert, és soha nem lehet kiállni a munkából. Ezt így biztonságosabbnak tartom. Lehet, hogy intézményes körülmények között nem járnak úgy kedvében az idősnek, mint sok esetben, amikor idegenek eltartási szerződést akarnak kötni vele, és teljesen ismeretlenként fűt-fát ígérnek neki, kedveskednek zsanna-mannával, csak azért, hogy megkaparintsák a vagyonkáját. Mi senki nem kecsegtetünk ilyen átlátszó trükkökkel, de a megélhetés és szeretetteljes ápolás biztos része lehet a gondozottjainknak, ezt tudjuk garantálni.

 

Az alkalmazottak...

 

– Hogy választották ki, hogy kik legyenek a munkatársak?

 

Berke Katinka: – Egy szeretetintézmény nem a gondozottaitól lesz keresztény, hanem az alkalmazottaitól. Azért kell odafigyelni, hogy kit veszünk fel munkatársnak, mert nagyon nehéz lelki batyukat hoznak magukkal az öregek, legtöbbről nem is tudjuk, hogy milyen élet van mögöttük, és nekünk az a célunk, hogy az Ige fényében ezek az életek helyreálljanak. A munkatársak megválogatása csak az imádság szintjén történik: „Uram, olyat küldj, aki szívesen végzi a munkát!” – kérjük. Önmagunkat is rostálják a jelentkezők, mert aki nem érez elhivatottságot, előbb-utóbb elmegy. mindig megérződik, hogy a hívők vannak-e túlsúlyban a munkatársak között vagy sem. Vannak nem átadott életű munkatársak is, akik hűségesen végzik a munkájukat, és konfliktus mindenkivel adódhat.

Nagyon nehéz vezetni, mert határozottnak kell lenni, és nem mindenki fogadja szívesen, ha utasítják. Én úgy osztályozom a munkatársakat, hogy vannak közöttük olyanok, akik azt kérdezik, hogy „mit tehetnék még?”, és van, akinek már ennyi munka is sok. Az az elvem, hogy ne cserélgessük az alkalmazottakat, még akkor sem, ha probléma van velük, hanem együtt találjuk meg a közös nevezőt: nem biztos, hogy egy következő munkatárs jobb lesz, és ha Isten egymás mellé állított bennünket, akkor meg kell harcolnunk ezért, hogy együtt tudjunk dolgozni. Szeretem és pártolom a munkatársakat. Nagyon nehéz munkát kell végezniük, és a mindennapi taposómalomban elhalványulhat az a tudat, hogy ez nem egy foglalkozás, hanem hivatás. És ha valaki nem végzi elhívásának megfelelően, akkor nagyon-nagyon belerokkanhat. Vannak hálás gondozottak, de vannak olyanok is, akik magától értetődőnek tartják az egészet. Nyilván sokkal-sokkal könnyebb ápolni azt, aki hálás.

Csodálom egyik-másik munkatársamat, hogy mennyire meg tudja találni a hangot az öregekkel. Az idősek sokfélék, van, aki egyik, van, aki a másik gondozó felé nyit jobban: van olyan, aki csak ezzel hajlandó fürödni, van, aki csak azzal. Ezt nem tartom rossznak, joguk van erre. Meg kell érteni őket is, hogy mennyi szorongással jár az, hogy bevonultak az idősek otthonába. Terheli őket a közvélemény, mely szerint csak az megy öregotthonba, akit már nem szeretnek, akit a családja kivetett magából, vagy aki annyira szegény, hogy nem tud megfizetni egy gondozót. De aki józan, és bejön ide, az elismerheti, hogy jó döntés volt.

 

A bentlakó munkatársakkal beszélgetünk késő este. Minden szavukból, minden mozdulatukból sugárzik a szentség, az önazonosság, az átadott élet tisztasága. Mikor bekapcsolom a magnót, kissé feszélyezettek, de utána, amikor már csak barátilag társalgunk, mindenkinek megered a nyelve, nagyokat nevetünk. A gyengeségeikről mesélnek történeteket, és arról, hogy hogyan segítette át őket a többiek szeretete, imádsága megoldhatatlannak tűnő problémákon. Ők is kérdezgetnek engem a saját munkahelyemről, rájövünk, hogy nagyon hasonlóan éltünk át bizonyos helyzeteket.

 

– Mi késztetett arra, hogy itt keress munkát? – kérdezem a nagyon fiatalka Kui Enikőt.

 

Enikő: – Idén érettségiztem Zilahon a református kollégiumban, szeptember elsejétől dolgozom itt. Két hónap volt a próbaidő, de előtte a tiszteletes asszony mindent elmondott: azt is, hogy pelenkázni kell, abszolút mindent. Nem volt nehéz belejönnöm a munkába. Megszoktam, szeretem, örülök, hogy itt vagyok.

 

Horváth Ilonának, Enikő szobatársának a szolgálati lakásban, nem ilyen egyenesen vezetett az útja Tenkére:

 

Icu: – Én március óta dolgozom itt. Azelőtt két cipőgyárban is dolgoztam, de mindkettő csődbe ment: egyik nap kijelentették, hogy holnaptól kezdve mindenki munkanélküli. Elegem lett az olaszokból meg a cipőgyárból, de nem tudtam, hová mehetnék dolgozni. Ide Tenkére nem akartam jönni. A húgom bíztatott: „Úgy sincs mit veszítsél, menj, legalább próbáld meg, nézd meg, milyen!” Végül mégis csak eljöttem. Teljesen más volt, mint amire vártam. Az első kellemes meglepetés az volt, hogy barátságos volt mindenki, munkatársak, öregek, szeretettel fogadtak. Nagyon megragadtak az áhítatok, az imádságok is. Gondoltam: milyen jó, hogy nem kiabálás, szitkozódás van itt, hanem békesség és szeretet. Nagyon megragadott ez a légkör. De aztán már a második nap volt egy kis félreértésünk egy nénivel, sírtam is, és azt mondtam, hogy ez nekem nem megy, nincs itt a helyem. A lányok bátorítottak: „Jól van, megszokod majd, meglátod...” Aztán valóban egyre jobban megszerettem az itteni munkát. Hálás vagyok az Úrnak, hogy itt lehetek, mert annyi mindent megtanultam, amit egy gyárban nem tanulhattam volna meg.

 

– Mi a legnehezebb ebben a munkában?

 

Icu: – Semmi sem könnyű, attól függ minden, hogy én hogy állok hozzá, s hogy milyen a kapcsolatom az Úrral. Ha reggel úgy indulok el, hogy „Istenem, ezt a napot is a Te kezedbe teszem le, Te adj erőt nekem”, akkor biztos, hogy más a kedvem, tudok énekelni munka közben, tudok türelmesebb, figyelmesebb lenni, tudok hálás lenni. Ez egy olyan hely, ahol nem mindenki bírja, mert vannak nehéz dolgok, nehéz pillanatok is...

 

– És mik ezek a nehézségek?

 

Enikő: – Például tegnap volt egy esetünk. Reggel, mikor bemegyek az egyik nénihez, látom, hogy odakakilt a szőnyegre, és tiszta kakis a lába, ágynemű, ágy, minden. Megyek ki, találkozom Icával, látja rajtam, hogy valami történt: „Mi van – kérdi –, egyedül felöltözött a néni, nem kell öltöztessem?” Hú, mikor meglátta. Na, mondom: „Jó. Nyújtózzunk egyet, s fogjunk neki.” Énekeltünk, vidámak voltunk, felsepertük a szőnyeget, meg tudtunk csinálni mindent jókedvűen. Hogyha az Úrral vagyunk, s Ő velünk van, és énekelünk, minden könnyebben megy.

Van egy néni, akit könnyű szeretni, mert mindig mindenért hálás, pedig beteg, fekszik az ágyban. Kérdezzük tőle: „Finom volt az ebéd?” „Ez nem finom, ez nagyon finom.” De vannak nem annyira rokonszenvesek, akik elvárják, hogy körülöttük forgolódjunk, és nagyon nagy türelem kell hozzájuk.

 

Icu: – Nekem az volt a legnehezebb, amikor valaki meghalt, és éppen itt voltak a hollandok, ráadásul meszeltünk, minden fel volt fordulva, és a halottat fel kellett öltöztetni. Én addig nem is láttam még, hogy hogy kell ezt csinálni. De az Úr megsegített, és adott erőt, és el tudtuk végezni.

 

Enikő: – A szerda egy kicsit mindig fárasztó, mert akkor van a nagy fürdetés. Egyébként minden nap reggel-este mosdatunk, aki tud, az egyedül mosdik.

 

– Ha van valami nehézségetek, vagy úgy érzitek, nem bírjátok tovább, kihez szoktatok fordulni?

 

Icu: – Egymáshoz is, a tiszteletes úrhoz is. Van olyan munkatársunk, aki már hét éve itt dolgozik, és ha valami probléma van, megkérdezzük tőle, hogy „ti hogy szoktátok ilyen esetben?”. Nekem az elején nehéz volt, hogy pelenkázni kell a betegeket. Nem tudtam, hogy kell csinálni. Egészen másképp kell, mint a kisgyerekeket. Meg kell tanulni, hogy forgassuk, hogy ne emeljük meg azt a súlyos testet.

Vannak olyan esték, amikor összegyűlünk, és sokat énekelünk, imádkozunk és beszélgetünk. Nagyon fontosak ezek az együttlétek. Van egy kedvenc énekünk: „Egymásnak terhét ha hordozzátok...” Nemrég megműtötték apukámat, mindenki imádkozott érte, a munkatársaim nem engedték, hogy szomorúan, sírva feküdjek le, hanem énekelve, felszabadultan fejeztük be a napot. Minden kedden este van imaközösség a parókián. Ez nagyon sokat jelent, mert elmondhatjuk a problémáinkat, imádkozunk a betegekért és egymásért, bármiért, ami foglalkoztat bennünket.

 

Enikő: – Voltak itt németek, Bihar megyében több öregotthont és árvaházat is meglátogattak, de sehol sem tapasztaltak olyan tisztaságot és olyan szeretetet, mint itt Tenkén. Meglepődtek, hogy mennyire szeretjük az öregeket és ők minket. Múltkor például bementünk egy nénihez, aki beteg, nem tud felkelni az ágyból, és elénekeltük neki a kedvenc énekeit, megfogtuk a kezét, megsimogattuk, olyan jól esett neki, még sírt is. Számunkra öröm, hogy örömöt tudtunk szerezni neki.

 

...és a gondozottak

 

– Tapasztaltak-e valami változást az öregek életében? – kérdezem ismét az igazgatónőt.

 

Berke Katinka: – Van, aki egészen nagy változáson ment át, a leglátványosabb példa a Gipsz Laci bácsié. Mi nem vájkálunk a múltban, de mindig érezzük, hogy aki bejön, a hátán cipeli a múltját. Hogy aztán megszabadul ettől a tehertől vagy sem... Tapasztaltuk, hogy öregkorban, amikor az emberek már nem palástolják gyengeségeiket, nagyon sok furcsaságot elő tud hozni az el nem rendezett élet.

Mindenekelőtt a napi áhítatok idején van lehetőség a lelkigondozásra, hiszen az Ige a legjobb lelkigondozó. Én hiába mondok szépeket, nincs akkora súlya, fedezete, mint az Isten szájából származó kijelentésnek. Az ápolók is végeznek lelkigondozói szolgálatot: ők vannak legtöbbet együtt az öregekkel, ők ismerik jobban a szokásaikat, a gondjaikat-bajaikat, van alkalmuk bátorítani, kedveskedni, vigasztalni.

Nyilván ez egy kicsit inkubátor-helyzet az öregek számára, mert az élet terhei nincsenek különösebben rájuk helyezve, megtehetik, hogy csak Istennel és az Igével foglalkozzanak.

 

– Szívesen eljárnak az áhítatokra, istentiszteletekre?

 

– Mint mondtam, benne van az alapszabályzatban, hogy ezeken részt kell venni. Az is benne van, hogy ha valaki nem tud, akkor nem kell. Volt rá példa, hogy valaki bejöhetett volna ugyan, de szellemileg már nem tartott ott, hogy részt tudjon venni. Ez azért is tanulságos, mert láthattuk, hogy Isten kegyelmi ideje nem tart mindaddig, amíg lélegzünk. Van, aki halála előtt két-három héttel már abszolút semmit nem képes felfogni mindabból, ami körülötte történik. Az áhítatokon való részvétel az Istennek adott lehetőség, hogy megszólítson, de senkinek nem állunk bottal a háta mögött. Én nem érzem, hogy kényszeredetten jönnének.

 

Az ebédlőben találkozunk azokkal a gondozottakkal, akik nem fekvőbetegek, és délelőttönként szívesen segítenek a konyhai munkában. Éppen egy nagy adag sóskát tisztítanak az asztal köré ülve. Nehezen akarnak megnyílni. Van azonban egy néni, aki kifejezetten örül, hogy beszélhet. – Minden nap úgy zajlik, mint a mai? – kérdezem mindannyiuktól, de Margit néni az egyetlen, aki azonnal készségesen válaszol:

 

Özv. Tokai Margit: – Nincs két egyforma nap, mint ahogy két levél sincs egyforma. Mikor ahogy sikerül, de minden napunkkal meg vagyok elégedve. Hogy vannak problémák? Mindenütt vannak, ahol legalább két ember él. Ahol csak egy él, ott meg az a probléma. Nyolc éve elmúlt, hogy itt vagyok, mindjárt ide kerültem, amikor megalakult az otthon. Köszönöm az Úrnak, hogy ide vezérelt. Arra kértem, hogy oda vigyen, ahová jónak látja, ahol hitben élhetek. Ez megvan. Én szeretek itt lenni. Szeretet van. Hogy néha ilyenek is, olyanok is vagyunk? Azt hiszem, ez emberi nyomorúság, gyarlóság.

 

– Mivel telnek a napjai?

 

Margit néni: – Van, amikor segítek a konyhán. Virággondozó is vagyok. Amikor kórházban voltam, akkor ez elmaradt. Azért, hogy mozogjak, kimosom a holmimat – még ki tudom mosni. Minden nap hatkor kelek. Legkésőbb hatkor, hogy megteríthessek hét órakor. Nem mondta nekem senki, hogy csináljam ezeket, nem kötelező, de én csinálom, hogy mozogjak. Szoktam a bibliakörre is menni, templomba is megyek, amikor tudok. Szeretek menni, csak van, hogy fáradt vagyok, már eltöltöttem a hetvenet.

Aztán néha el szoktam beszélgetni olyanokkal, akiknek szükségük van lelki táplálékra. Most is itt ül mellettem egy lelkigondozottam. Mikor idejött ez a bácsi, úgy éreztem, hogy az Úr adta elém. Kértem az Urat, hogy ha meggyógyít, engedje, hogy segítsek neki. Milyen állapotban hozták ide! Sárga volt, mint a pergamen. Három ember tette be az autóba. A hitről kezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy akart ő már megtérni, szeretne megtérni, de még senki nem tudta őt megtéríteni. Mondom: „Ide figyeljen, én megpróbálom.” Egy-két nap múlva felmentem hozzá, mert az emeletre került, és nem tudott lejönni. Azt kérdeztem tőle többek között, hogy hisz-e az Istenben. Rámutatott egy tárgyra: „Látja ezt a tárgyat?” – kérdezte. „Látom.” Mire azt mondja: „Na, én csak azt hiszem, amit látok.” Hm – gondoltam –, az első vizit jól kezdődött. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán otthagytam.

Másnap megint felmentem hozzá. Ugyanúgy fogadott. Volt itt egy nagyon aranyos kislány, a kis Veres Tünde, éppen ott sepregetett nálam. Mondtam neki: „De rettenetes ember, borzalmas, én többé oda nem megyek.” Azt mondja a kis Tündike, olyan drága volt: „Margit néni, ilyen hamar feladja?” S én gondoltam: tényleg igaza van. Mi volna velünk, ha az Úristen is ilyen hamar feladta volna: „Elmenjek ezekért meghalni, a keresztre? Hát nem érnek egy pipafüstöt.” Hát ha Jézus lejött értünk, akkor nekem is ad erőt, és folytatni kell. Sokat beszélgettünk, közben én mindegyre imádkoztam érte. És aztán eljutottunk addig, hogy kezdte érdekelni a dolog. Bejött hozzám, imádkoztunk, tanítottam imádkozni. Ez nagy szó, mert abszolút nem ismerte Istent. Nem volt könnyű vele.

Közben az édesanyjával haragban voltak. De eljutottunk odáig, hogy hajlandó lett meglátogatni és kibékülni vele. Mondtam: ha ezt nem teszi meg, nem tudunk továbblépni. Aki Isten gyermeke, meg kell bocsásson. Az édesanyja már nem látott, 88 éves volt, a látogatásunk után két hónappal meg is halt. Bemutatkoztam neki, hogy én a lelkigondozója vagyok a fiának. Odament hozzá a fia: „Csókolom, anyu, megbocsát nekem?” „Bocsásson meg az Isten.” – azt mondta. „Anyu nem bocsát meg?” „Bocsásson meg az Isten.” Mondom: „Kati néni, szokta imádkozni a Miatyánkot? Tudja, hogy az is benne van, hogy miképpen mi is megbocsátunk? Magának nincs bűne? Hogy áll az Isten elé, ha nem tud megbocsátani a fiának?” Végül sikerült megnyerni a bocsánatát. Nem engedett el bennünket étlen, hanem szólt az asszonynak, aki vigyázott rá, hogy hozza elő a rántott húst, és ebédeljünk velük. Meglett a béke, a szeretet, minden.

 

Ahogy Margit néni elmondja ezt a történetet, a „lelkigondozott” Gipsz Laci bácsi is szót kér, int, hogy menjek közelebb hozzá a riportermagnóval:

 

– Csak annyit akarok mondani, hogy nagyon jól érzem magam itt, az otthonban. Egyet sajnálok, hogy nem hamarabb jöttem, mert itt bent megtaláltam azt az utat, amit már gyerekkoromban meg kellett volna hogy találjak. Nagyon-nagyon meg vagyok elégedve. Otthon sem lenne különb dolgom, mint itt. Itt vigyáznak ránk mindenféle tekintetben, úgyhogy nincs panasz.

 

Úgy látszik, Margit néni körül felbátorodnak az emberek: a szobatársa is beszélni kezd. Egy tizenkilenc éves, tolószékes kislánnyal lakik egy szobában Margit néni.

 

– Spirák Beatrix vagyok, Szatmár megyéből jöttem, Egriből – mutatkozik be. – Örülök neki, hogy bejöttem az otthonba, nagyon nehéz környezetben voltam, a szüleim meghaltak: anyukám májrákban, apukám agyvérzésben. Nagyon jó az ellátás, szeretem itt, mert kedvesek a lányok, kiszolgálnak, mindent megtesznek...

 

– Hogy telik egy napod?

 

– Kicsit nehezen, mert régen jártam iskolába, de most már nem járok, most már sokkal nehezebb, mert nehezebben foglalom el magam.

 

– Milyen érzés, hogy többnyire idős emberek között vagy?

 

– Hát jó, néha vágyok haza, a testvéreimhez. A kisebbik testvérem Élesden van, a másik kettő otthon. Négyen vagyunk testvérek, de ahányan vagyunk, annyi felé vagyunk. A másik kettő nem ír, semmit nem ír, nem tudok róluk semmit. Amikor megérkeztem ide, az otthonba, Margit néni éppen sepregetett, és amikor meglátott, hirtelen letette a lapátot, és szalad elibem, mint egy anyuka.

 

Hajnali háromkor hagyom el Tenkét, akkor megy a vonatom. Az egyik lány, az otthonban dolgozó bentlakó, felkel velem, és kikísér az állomásig – nem tudtam meggyőzni, hogy ne tegye. Útközben elmeséli: milyen mélységekből, emberileg reménytelen helyzetből szabadította ki Isten néhány évvel ezelőtt, és hogy most mennyire boldog, hogy nemcsak Krisztusér, hanem Krisztussal együtt élhet és szolgálhat.

 

(Kis Tükör 2003. február)