A Kis Tükör egykori zene-számából
Jakabffy Tamás: A gregorián ének – ismeretlen tulajdonunk
Örülhetünk, hogy vannak – nálunk is! – olyan szakemberek, akik, még ha az időutazások kalandjára számítva is, olykor vissza-visszanyúlnak a protestáns graduáléneklés hagyományához.
Örvendezzünk mindnyájan az Úrban! – ez a címsor olvasható azon a három füzetkén, amelyek egy gyermekeknek és fiataloknak szánt, nyárról nyárra meghirdetett gregorián-sorozat segédanyagául szolgálnak. A kolozsvári Schola Társaság által szervezett táborozások 2001 óta töretlen érdeklődésnek örvendenek, vannak „megrögzött” visszajárók, és persze vannak olyanok is, akik belekóstolnak – és az elégnek is bizonyul.
Gregorián zene? Mi ez? „Mire jó?” Kinek kell ma gregorián ének?
Mi tagadás, protestáns fülnek kissé „katolikusul” hangzik a szó. Sokan vannak, akik egyáltalán nem értik, de még többen, akik valamit, de csak valamit tudnak róla. Ezért talán nem fölösleges néhány tisztázó bekezdést írni a gregorián énekről, annál is kevésbé, minthogy ez az istentiszteleti zenei nyelv ma is világszerte(!) funkcionális, vagyis működő, igazi nyelv.
Ha száraz meghatározást akarunk adni, elég volna annyit mondanunk, hogy a gregorián ének a keresztyén egyházban kialakult, belsőleg megformálódott, egyszólamú, hangszerkíséret nélküli, eredetileg latin nyelvű istentiszteleti zene. S ez persze mind igaz, de természetesen sok finomításra szorul, ha lényegéhez közel akarunk férkőzni. Lássuk sorjában!
Keresztyén egyház? Melyik? Hiszen a reformátusok is keresztények/keresztyének, az ortodoxok is, meg az újprotestáns felekezetek is így határozzák meg magukat. Természetesen! Mi azonban a fenti bekezdésben arra az egyházra utalunk, amelyet Jézus alapított, amelynek alapszerkezetét az apostoli ókor, az egyházatyák kora, majd a középkor formálta olyan „misztikus testté” és „intézménnyé”, amilyennek az egyháztörténet fény- és árnykorában mutatkozott. Arra az egyházra utalunk, amelyre még nem nyomta rá a bélyegét semmilyen felekezetiség, arra az egyházra, amelynek lelki-szellemi kincsesházát vértanúk, hitvallók, bölcsek, belső és külső reformátorok, a műveltséget „átmentő” szerzetesközösségek, a szellem nagyszerűségéért áldozatot vállaló vagy hatalmi érdekből „kulturálódó” császárok és fejedelmek – meg persze névtelen szereplők milliárdjai – halmozták össze. Maga a gregorián szó is egy pápa nevét őrzi, a 6–7. századforduló jeles egyházpolitikusáét, az I. Gergelyét, aki a liturgiának, illetve a liturgikus szövegeknek-műfajoknak a rendszerezésével közvetve valóban hozzájárult az istentiszteleti zene alakulásához, még ha a mai gregorián zenei nyelvnek vajmi kevés köze is van hozzá.
A gregorián ének – mind mondtuk – belsőleg megalkotott, autochton éneknyelv. Mivel e gondolkodásmód, szellemiség és énekkultúra jellemzően az egyházi latinitás keretében forrt ki, nagyon szorosan kötődik a nyelvhez. Még pontosabban a nyelv, az ige, a liturgikus szöveg szolgálatában áll. A zenetörténész ész gregorianista Dobszay László így ír erről a fogantatásról: „A gregorián ének nem más, mint maga az énekelt római liturgia. A kettő között egészen szoros, mondhatni elszakíthatatlan kapcsolat van. Ha a gregoriánt nem mint egyes darabok összegét, hanem mint stílust tekintjük, akkor kimondhatjuk, hogy a római liturgia és a gregorián együtt született. A klasszikus liturgiában minden hangosan kimondott szó: énekelt szó. A gregoriánban az a mód maradt ránk, ahogyan a római liturgia szavait kimondták. A gregorián nem a római liturgia egyik lehetséges megzenésítése, hanem eredeti, vele egy tőről fakadt megnyilvánulása. Hozzá képest a későbbi egyházzene csak másodlagos, minden értéke ellenére inadekvát szerkesztmény. Míg amazok gótikus, reneszánsz, barokk stb. stílusok zenei formuláit alkalmazzák a római liturgia szövegeire, a gregorián ének stílusát maga a római liturgia alakította ki.”
Miért meghatározó jegye a gregorián éneknek az egyszólamúság és kíséret-nélküliség? A válasz Dobszay László fentebbi mondataiból is következik. Azért, mert a gregorián ének pusztán az istentiszteleti szöveg kimondását, hallhatóvá, érthetővé és alkalomadtán díszítetté tételét szolgálja, semmi egyebet. Ez az éneknyelv kizárja mai zene-felfogásunk kulcselemeit: a szórakoz(tat)ás és gyönyörködtetést. A gregorián ének nem adalékként, nem luxuscikk gyanánt, és nem az öncélú pompázatosság miatt jött létre. Hangzatát, dallamelemeit a szöveg jelentése, liturgiai helye vagy műfaja határozza meg, nem pedig a közízlés elvárásai. Ekként – bár a gregorián éneket a középkorral szokás összekapcsolni – ez a zenei nyelv bizonyos értelemben kortalan. Több is meg kevesebb is, mint a művészet, hiszen idegen tőle az alkotás modernkori személyiségelve, étoszával összeférhetetlen a siker, a produkció, a teljesítmény, helyette „csupán” szolgálni és dicsőíteni akar, részesedni abban az önátadó mozdulatban, közös felajánlásban, amely minden istentiszteleti cselekmény alkotó sajátossága.
Hogy pedig mennyire és miért kötődik a latin nyelvhez, arra hadd álljon itt megvilágosító magyarázatként az, hogy nem pusztán a „rómaiság”, hanem a latin nyelv prozódiája, ritmusa, a rövid és hosszú szótagok váltakozása, a latin nyelvtan is szorosan magához láncolja ezt a zenét. De – s itt máris egy nagy kitérő következik – az egyház történetének nagy „gregorián” korszaka (a 8–13. század) utána gregorián istentiszteleti zene nemzeti nyelvű búvópatakjai is előtünedeztek Európa-szerte.
A szűk, enciklopédiai „gregorián korszak”-fogalmon túl igenis van újabb gregorián énekkultúra amit, ha úgy tetszik, elláthatunk a neo- vagy pszeudo- előtaggal, a lényeg azonban az, hogy az istentiszteletek nemzeti nyelvre lefordított szövegei ugyancsak rátaláltak a maguk gregorián formakészletére, amely szorosan kapcsolódik a „klasszikus” latin gregoriánhoz, csak éppen egyszerűbb és – ne féljünk kimondani! – olykor érthetőbb is.
Van-e „magyar protestáns gregorián”? Természetesen van – pontosabban gyakorlatban volt –, mégpedig rendkívül értékes. Tájainkon a reformáció századai sajnos szinte nyomtalanul kitörölték a használatból a gregorián éneklési módot – főként a koráléneklés javára. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy a gregorián ének magasabb rendű volna, mint a korál- vagy a genfi zsoltáréneklés. Azt azonban állítjuk, hogy a protestáns egyházakban a gregorián zenei gondolkodás türelmetlen „eltakarítása” – kivált a puritán mozgalmak részéről – ezeknek az egyházaknak egyértelműen kárára volt. Ahogy ma a katolikus egyházban egymás mellett él a hagyományos gregorián gondolkodásmód és a népénekek étosza, ugyanúgy működhetne ez a reformált egyházakban is. Fájdalmas tudni, hogy a mai lelket is mélyen megérintő magyar protestáns gregoriánum kérészéletű volt.
Milyen volt a magyar protestáns gregorián ének? A szövegek természetesen a római graduálkönyv és antifonálé – vagyis a századok hosszú során át kimunkált latin liturgikus szövegtár – veretes magyarításai voltak, a dallamok pedig az eredeti melodiárium magyar nyelvhez valamelyest alkalmazott redukciói, vagyis díszítettségéből bizonyos fokig legravírozott változatai. A protestáns graduálkönyvek gyönyörű példákat szolgáltatnak arra, milyen kerek harmóniában fért meg egymással a 17. századi magyar nyelvállapot és a helyi kulturális adottságokhoz alkalmazkodó, érthető és túlbonyolítatlan kimondást szolgáló dallamvilág. Ezek az énekváltozatok olyan mértéktartó misztikumot jelenítettek meg, hogy az bármely lelkület eredendő igényeként számba vehető – tartozzék az illető személy akár a legracionálisabb egyház (és egyháziasság) körébe.
És még valami: az Írás, a Scriptura! A gregorián liturgikus zene szövegállományának mintegy 80 százaléka bibliai szöveg. Ennek is 80 százaléka a Zsoltárok könyvéből vett idézet. Lehet-e ennél igeközelibb módon istentiszteleti zenében szolgálni? A gregorián ének kikezdhetetlen érvényességét az is szavatolja, hogy túlnyomórészt Isten sugallmazott szavára épül, és csak kisebb részben használ Biblián kívüli elemeket (leginkább óegyházi himnuszokat, amelyek ma már szintén feddhetetlenek).
Ezek után felmerült a kérdés: ha a gregorián ének ennyire sajátja és „eredetije” az egyháznak, miért szorult annyira háttérbe – még a katolikus gyakorlatban is? A válasz egyszerű és lehangoló: azért, mert a felszínesség jobban vonz minket, mint a mélység. Talán még Isten-viszonyunkra is érvényes ez – persze a sok kivételtől eltekintve. Amikor a részvétel, a „benne-levés”, a részesedés puszta jelenlétté válik, akkor merül fel leginkább az a kérdés: „mire jó” a gregorián ének? És ez a kérdés álságos, hamis, rossz. Vannak ugyanis dolgok, amelyeknek semmiféle célja nincs, ezzel szemben határozottan van értelme. Isten dicsőítése például akkor is a dolgunk, ha semmit nem akarunk vele „elérni”. Az istentiszteleti szolgálatot dőreség a célracionalitás oldaláról firtatni. S mivel a gregorián ének is liturgikus szolgáló tett, ennek is inkább az oka lényeges, mintsem a célja.
A felszín jobban vonz, mint a mélység – mondtuk fennebb. Igen, a gregorián ének mélységét is munka árán lehet megnyerni. Ahhoz, hogy igaz legyen az ének, meg kell érteni az istentisztelet értelmét, tudván tudva, hogy alighanem sohasem fogjuk megfejteni benne azt, ami a legbelsőbb. Ex corde! – olvashat régi szövegekben a gregorián énekkel kapcsolatban, s ez – bár szó szerint azt jelentené, hogy „szívből” – valójában azt az üzenetet hordozza: kívülről. Kívülről azonban (micsoda nyelvi játék!) mégiscsak azt tudjuk jól énekelni, ami „belül” van. Meditare – mondták a régiek. A meditálás pedig nem elmélkedő révedezést jelentett, hanem közönségesen azt: megtanulni és begyakorolni. Belülről, szívből csak azt lehet „kiadni”, amit előbb tudatos munka árán elsajátítottunk, a szó legszorosabb értelmében a magunkévá teszünk.
Nos, ezért (is) kopott ki jószerével a gregorián énekhasználat tájainkon. Amikor azt hisszük, Isten kegyelem-automata, akitől leginkább elvárnunk lehet, akkor máris messzire kerültünk a lényegtől. Aki hajlandó adni – például az istentiszteleti szolgálatban a „minél jobbat” –, annak ebbe minden további nélkül munkát kell fektetnie.
De ha meg- vagy kikopott a gregorián énekgyakorlat, ugyan mi jogosíthatott fel arra, hogy e gondolatsor elején azt mondjuk: világszerte funkcionális, igazi nyelv a gregorián? Az, hogy – legalábbis ami a katolikus istentiszteleti nyelvet illeti – a liturgia legegyszerűbb énekelt szerkezete, a celebráns pap és a hívek párbeszédei, a közösen énekelt Miatyánk, a könyörgések és áldások, egyik-másik állandó misetétel vagy az énekelt offícium-/zsolozsmaimák ma is egyaránt a gregorián szellemiségét és dallamvilágát őrizve szólalnak meg. Magyarán: katolikus templomainkban, mindahányszor énekelve végeznek istentiszteletet, misét, még akkor is „gregoriánul” teszik, ha nem tudnak róla.
Ami pedig a protestáns oldalt illeti: az igen kevés máig élő példa közül a passióéneket említjük, amelyet Erdélyben már csak Bánffyhunyadon énekelnek nagypénteken. Ez is „gregorián ének”, még ha végletesen leegyszerűsített formájú is. Szerkezetében, technikájában, „étoszában” régmúlt századok hagyományüzenete éled újjá évente.
Ezért csak örülhetünk, hogy vannak – nálunk is! – olyan szakemberek, akik, még ha az időutazások kalandjára számítva is, olykor vissza-visszanyúlnak a protestáns graduáléneklés hagyományához. Hiszen értékes kódexek maradtak ránk! Vagy ott a fejedelmi udvarban a Bethlen által megrendelt, híres-nevezetes Öreg Graduál, a leginkább mértékadó nyomtatott protestáns kottáskönyv, telis-tele a reformátusok saját gregorián kincseivel.
A hagyományőrzés – bár újabb keletű felfogással kizárólag a népi kultúrára értik – egyházi létezésünk feladata is, felekezetiségtől függetlenül. Ezért első lépésként talán az érdeklődést kellene ébresztgetnünk magunkban, amely túlnéz a „most így van, tehát ez az egyetlen lehetséges” tunyaságából barkácsolt kerítésén. Lépni kell! Hiszem és vallom: nincsenek revolúciók, csak evolúció van. És azt is tudom: az istentiszteleti zene ügye a felekezetközi párbeszéd sikerterülete tud lenni. Bármilyen nagy ívű, hosszas, végelláthatatlan folyamatnak tűnik is, talán mégis csak érdemes újraszervesíteni a magunk számára azt, ami közös kincsünk (lehetne újra), protestánsoknak és katolikusoknak.
(Kis Tükör 2006. május)