„Boldog, aki megtartja a törvényt, és igazán cselekszik minden időben.” (Zsolt 106,3)

Manapság már nem kis vállalkozás az időről vagy az időbeosztásról beszélni. Szinte nincs már olyan beszélgetés, amelyen ne hangzana el panasz az időhiányra. Mindenki a saját bőrén tapasztalja a napok összezsugorodását. Minél több az esély, annál több a teendő, egyre kurtább a nap, és egyre kevésbé jut elegendő idő az elvégzendőkre. Akár hívő valaki, akár nem, az idő kalodájában tudja magát, és kétségbeesett harcot próbál folytatni ellene, többnyire eredménytelenül.

A ténymegállapítással azonban nem zárhatjuk le a kérdést. A Szentírás azt mondja, hogy „a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok” (Mt 24,22), az Ige pedig nem azért adatott, hogy bólogassunk, nagyokat hümmögjünk, és bizonyos következtetéseket könnyebben levonhassunk. Az Ige mindig friss, ajándék, amelynek alapján felismerhetjük az időket, a lehetőségeinket, és helyünket az adott helyzetben, mindezt pedig az Isten dicsőítése céljából. Nem magunknak kell nevet szereznünk, és főleg nem tevékenységtornyok építésével. Isten térképén mindenkinek megvan a kijelölt helye, és nem kell mindenben részt vállalnia, amire csak megkérik.

Nagy kísértés azt hinni, hogy azért vagyunk fáradtak és elfoglaltak, mert olyan sok a teendőnk, hogyha a nap negyvennyolc órából állna, akkor sem volna elegendő időnk elvégezni azt. Ez nem egészen így van. Ilyenszerű gondjaink abban gyökereznek, hogy azt hisszük, az új idők adta számos szolgálati lehetőség legtöbbjéből ki kell vennünk a részünket. Már-már méltóságunkon alulinak is tűnik néha, ha valamiből kimaradunk. A saját magunk túlterhelésének pedig egyenes következménye a belső békétlenség. Az sajnos nyilvánvaló, hogy így semmiben sem tudunk egész emberként jelen lenni. Képességeinknek csupán a töredékét tudjuk hasznosítani, hiszen a többi máshova kell. Saját magam keserű tapasztalatából tudom, hogy egy idő után – teljes odaadással, jóhiszeműen és jó szándékkal végzett szolgálat ellenére – az ember egyre több munkában pótolhatatlannak hiszi magát, így ezt is, azt is, amazt is felvállalja. Nem ritka eset, hogy komoly hívő emberek munkahelyük, esetleg lelkészi hivatásuk mellett különféle megbízatásokat vállalnak: két-három alapítvány, szervezet, egyesület aktív tagjai, de olyan lelkészt is ismerek, akinek saját üzleti vállalkozása van.

De térjünk vissza az Igéhez: a választottaknak soha nem a világ aktuális trendjeihez kell csatlakozniuk. Nekünk sajátos és konkrét megbízatásunk van. Mi lesz, ha a só megízetlenül? Ki fog tiszta Igét hirdetni, ha a lelkész mindig fáradt? Hogyan teszünk bizonyságot Jézus Krisztusról nap mint nap, hogyha arckifejezésünk mindig keserű, és állandóan valahová sietünk?

Az idők éppen a választottakért rövidíttetnek meg. De nekünk nem az időkhöz kell igazodni, és minél több terhet magunkra vállalni, hanem ezekben az időkben Jézus elhívottjaiként jelen lenni. Azt tenni, amit Ő mond, és odamenni, ahová Ő küld a „szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” jegyében.

Az ember Jézus soha nem rohangált, soha nem utasított el senkit, mert valahová sietett volna. Soha nem nézett keresztül senkin, mert valamilyen egyéb fontos ügye lett volna. Ő mindig megállt, és mindig komolyan vette azt, akit és amit az Atya rábízott. Ennél nem kisebb a mi feladatunk. Ahhoz pedig, hogy e mércével tudjunk mérni, meg kell állnunk. Az Isten színe előtti megállás sosem idővesztés.

Aki veszi ezt a fáradtságot, felüdül az Ő lelke által. Meglátja eddigi meddő erőlködéseit, megérti, melyek a reászabott valós feladatok, és lesz ereje változtatni addigi evangéliumhirdetésének fáradt, élettelen módján. Az örömhír megélésének és továbbadásának a garanciája nem a túlbuzgóságunk, hanem az engedelmességünk, amely Jézus Krisztusba vetett hitünkre épül, és ennek közvetlen velejárója, következménye. A hit pedig legyőzi a világot, de annak előtte legyőzi túlbuzgóságunkat és hívő büszkeségünket.

(Kis Tükör, 1997. január–február)