Örülhetünk, hogy vannak – nálunk is! – olyan szakemberek, akik, még ha az időutazások kalandjára számítva is, olykor vissza-visszanyúlnak a protestáns graduáléneklés hagyományához.
„...csak az tud ezeken a dolgokon nevetni felszabadult szível, akivel Isten megértette, hogy Ő megkönyörült rajta, és aki megtapasztalta, hogy mit jelent bocsánatot kapni.”
„Nem csodálkozom, hogy tönkrementek az idegei: sír, kiabál. Még mindig jobb, mintha depresszióba süllyedt volna.”
Milyen jó lenne, ha elindulhatna a világba egy őszinte kiengesztelődést szolgáló zarándoklat. Mindannyiunknak lenne hova mennünk, s mindannyiunknak lenne nagyon sok vendégünk is.
Az ember Jézus soha nem rohangált, soha nem utasított el senkit, mert valahová sietett volna. Soha nem nézett keresztül senkin, mert valamilyen egyéb fontos ügye lett volna.
Egy családias intézmény hétköznapjai.
Hogyan élik meg a kisgyerekek, ha elveszítik az egyik legfontosabb személyt az életükből? Másképp gyászolnak, mint a felnőttek?