Damásdi Judit visszaemlékezése 2002-ből
Gyerekeim gyásza
Hogyan élik meg a kisgyerekek, ha elveszítik az egyik legfontosabb személyt az életükből? Másképp gyászolnak, mint a felnőttek?
Damásdi Dénes kiskunfélegyházi lelkipásztor 34 évesen tért haza Megváltójához. Hat gyereke maradt itt egyedül, édesapa nélkül. Akkor a legnagyobb 9 éves, a legkisebb 5 hónapos volt. Özvegye így ír a gyerekei gyászáról.
Sokan kérdezték és kérdezik ma is: hogyan dolgozták fel a gyerekek édesapjuk halálát? Általában nem vagy nehezen tudok válaszolni a kérdésre. Hiszen ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, hogy mi, felnőttek sem tudjuk igazán feldolgozni, pedig mennyivel több ismeretünk és élettapasztalatunk van, mint a gyerekeknek. Vagy talán erre is érvényes a jézusi mondás: ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyerekek… Ők ugyanis még gyermeki hitükkel és fantáziájukkal sokkal közelebb vannak ahhoz a másik világhoz, amit – mi úgy érzünk – óriási szakadék választ el ettől a jelenvaló világtól. Számunkra az élet-halál, most és régen, örökkévalóság, mennyország fogalmak egyszer egészen megfoghatatlanok, máskor pedig egészen konkréttá válnak.
A halál
Azt gondolom, hogy a nagyobbak számítottak rá. Ők már felfogták, hogy milyen súlyos a betegség, s lehet, hogy ez lesz a vége. Ők viszont nem igazán beszélnek a fájdalmukról. Gondolom azért, mert tudják, nekem is nagyon nehéz.
A kicsik nem nagyon értették, mi történt. Csak később jöttek és jönnek elő a kérdések. Gyászuk is olyan, mint ők maguk: egyik pillanatban nagyon szomorúak és sírnak, de lehet, hogy a másik pillanatban már nevetnek valami apró csacsiságon. És ez így van jól. Úgy éreztem, számukra valahogy sokkal természetesebben ment tovább az élet a maga megszokott kerékvágásában, mint nekünk, felnőtteknek. Ehhez azonban az kellett, hogy a számukra oly fontos biztonságérzet megmaradjon. Mind a saját magunk irányában, mind az édesapjuk irányában. Ezért sokat beszéltem nekik arról, hogy édesapa most már nem szenved, jó helyen van, s nagyon sokszor megköszöntük imádságban, hogy eddig is velünk volt. Próbáltam erősíteni a tudatot bennük, hogy nem történt tragédia, csak édesapa került egy más helyre, s mindez Isten gondviselésében történt.
Másrészt fontosnak tartottam, hogy a mindennapi életünk a lehetőségekhez képest változatlanul menjen tovább. Például hamarosan következett a karácsony, amit ugyanúgy ünnepeltünk meg, mint azelőtt. Volt, aki megbotránkozott ezen, hogy most halt meg Dénes, mi meg karácsonyfát állítunk, csillagszórózunk. Úgy gondolom, a gyász nem ilyen külsőségekben kell hogy megnyilvánuljon. Én például a temetésen kívül nem adtam fekete ruhát a gyerekekre. Nem gondolom, hogy ezzel kellene nehezíteni a helyzetüket, úgyis elég sokszor eszükbe jut az édesapjuk hiánya.
A temetés
Csak a három nagyobbat vittem ki a temetésre, mert úgy gondoltam, hogy a kicsiknek túl nehéz és érthetetlen lesz. Most már bánom. Később derült ki, hogy mennyi kérdés van a kis fejükben, amit nem értenek. Amit mi, felnőttek olyan szép, kegyes szavakkal elmondunk nekik, azt ők lehet, hogy egészen másként értik, és teljesen hamis kép alakulhat ki bennük.
A temetőre, sírra vonatkoztatva megszokott szóhasználatunk: „csak a teste van ott”. Erre kérdezte meg valamelyik gyermekem: „És hol van a feje?” Hát igen, nem tudtam én sem, hogy sírjak vagy nevessek ezen a kérdésen. Mindenesetre világossá vált, hogy nagyon fontos, hogy a gyermekek tisztában legyenek a fizikai halál fogalmával, a temető, sír, koporsó szavak jelentésével. Mindezt sokkal könnyebb lett volna megmagyarázni, ha ők is ott vannak, és látják, mi történik a temetés alkalmával.
A temető
Én igazából nem tartom fontosnak a temetőbe járást. Lehet, hogy azért is, mert Dénes életében nagyon sokat küzdött az egészségtelen temetőkultusz ellen. Számomra a gyász, az emlékezés nem ahhoz a helyhez kötött, sokkal inkább valahol belül megy végbe, s azokban a cselekedetekben, amikor folytatom azt, amit ő elkezdett. De a gyerekek miatt mégis fontosnak tartom, hogy rendszeresen elmenjünk, mert ők viszont sokkal inkább kötődnek egy-egy konkrét helyhez. Ezt is olyan gyerekesen élik meg: ahogy anyák napjára is kapok tőlük saját kezűleg barkácsolt apróságokat vagy éppen egy szép faágat, ugyanígy visznek a sírra papírhajtogatást, útközben szedett mezei virágot, vagy éppen egy marék mohát. Nem szólok rájuk, hadd vigyék: ez így tényleg az ő ajándékuk.
Nehéz kérdések
Jó sok időnek el kellett telnie, míg előjöttek belőlük a nehéz, sokszor tényleg megválaszolhatatlan kérdések. S azt gondolom, még sok minden van bennük, amik talán csak később, fiatal felnőtt korukban fognak előjönni. Fontos, hogy beismerjük, hogy mindenre mi sem tudjuk a választ, de ugyanakkor érezzék Isten iránti feltétlen bizalmukat.
Csak példaként írok le néhány kérdést és a válaszomat. (Nem állítom, hogy teológiailag mind korrekt!)
Hol van most apa?
Valahol Istennel van, s majd egyszer együtt leszünk a mennyben. Ő már nem tud idejönni, de ha mi meghalunk, vagy ha Jézus visszajön, szintén ott leszünk vele.
Miért nem gyógyította meg Isten apát? Nem tudta?
Meg tudta volna gyógyítani, de így látta jobbnak, hogy elvitte magához, és ott már nem lehet többé beteg, ott már nem fáj semmije.
Te is meg fogsz halni, anya?
Én is, de azt nem lehet tudni előre, hogy mikor. Bízom Istenben, hogy csak nagyon sokára lesz. De ha én is meghalnék, akkor Isten gondoskodni fog rólatok.
Mi lesz a koporsóban a halottakkal?
Sok-sok idő alatt olyanná lesznek, mint a föld.
Imádság
Nagyon nehéz volt imádságainkat megváltoztatni, hiszen hónapokig kértük Istent, hogy gyógyítsa meg édesapát, s aztán egyik pillanatról a másikra ezt már nem lehetett kérni. Sokáig jött még ez a kérés a gyerekek szájára. A nagyobbak maguktól korrigálták, de a kisebbekkel kellett erről beszélni, s talán még most sem került ez a helyére.
Hány tagú a család?
Hát ez nehéz kérdés. Ha ez valami miatt szóba jön, akkor a nagyobbak általában nem számolják bele az édesapjukat, a kisebbek viszont igen. Ebből aztán sokszor nagy vita kerekedik. Legtöbbször oda lyukadunk ki, hogy mindenkinek igaza van, így is, úgy is lehet számolni. Mindenesetre, ha a kisebbek az óvodában vagy az iskolában olyan feladatot kapnak, hogy rajzolják le a családjukat, mindig odarajzolják az édesapjukat is. És végül is igazuk van, hiszen ő is a családhoz tartozik, akkor is, ha most éppen nincs itt…
Beszélünk róla
Mindennapjainkban sokszor szóba jön az édesapjuk. Ugyanúgy beszélünk róla, mint bármelyik élő rokonunkról. Sőt, többször is tudatosan hozom szóba, vagy mesélek el egy-egy történetet, emléket róla. Fontosnak tartom, hogy ismerjék, tudják meg, milyen ember volt, mit szeretett és mit gondolt dolgokról. A legkisebbek egyáltalán nem ismerték, nem emlékeznek rá, számukra ebből fog összeállni egy kép róla. A nagyobbak érdekes módon olyan dolgokra is emlékeznek, amikre én sem, s ők is sokszor emlegetik, hogy „milyen jó volt, amikor apával…”
Arról is szoktam beszélni nekik, hogy mennyire szerette őket, s azt is kitárgyaljuk, hogy ki miben hasonlít az édesapjára. Egyszer ezzel kapcsolatban is volt egy aranyos félreértés. Éppen azt mondtam a legkisebb fiamnak (aki amúgy a leginkább hasonlít rá), hogy „apádtól örökölted ezt a szép buksi fejedet”. Mire ő megkérdezte: „Miért, neki kettő volt?”
Hogyan emlékezünk?
Már írtam, hogy nem a külsőségekben megnyilvánuló gyászt tartom fontosnak. A külsőségekkel a picik nem is tudnak mit kezdeni. Hát akkor mit lehet csinálni? Főleg az évfordulók kapcsán vetődik fel ez a kérdés. Eddig még minden évben sikerült kitalálnom valamit, ami a gyerekek számára is érthető és „élvezhető” volt. Vagyis nem az a célom, hogy elszomorítsam őket, amikor az édesapjukra emlékezünk, hanem éppen fordítva, valami olyat szeretnék nekik adni, ami az édesapjukhoz kötődik, mégis örülhetnek neki. Ilyen dolgokat csináltunk:
– Végignéztük az édesapjuk által készített diákat, fényképeket.
– Készítettem egy külön fényképalbumot az édesapjukról, és ez alapján elmeséltem nekik, mi mindent csinált az életben.
– Elővettük az édesapjuk régi, féltve őrzött egyik játékát, és játszhattak vele.
– Elmentünk kirándulni egy olyan helyre, ahol én az édesapjukkal jártam, de ők még nem voltak ott.
– Megnéztünk egy régi családi videofelvételt, amin még az édesapjuk is rajta volt.
Hiányzik
Főleg a két kicsi még most is sokszor bújik oda hozzám: „Hiányzik apa!” Hát igen, erre végképp nem tudok mit mondani, hiszen nekem is nagyon hiányzik. Sokan azzal vigasztalnak: majd az idő múlásával gyógyulnak a sebek. Hát én nem így érzem. Lehet, hogy a seb már begyógyult, de a heg örökre ott marad. Ez a hiány soha nem múlik el. Meg kell tanulnunk együtt élni vele, és hálásak lennünk, hogy olyan valakit gyászolunk, akire hálával és örömmel emlékezhetünk.
(Kis Tükör, 2002. november)