Több mint 2500 évvel ezelőtt egy Hámán nevű politikai tanácsos arról számolt be a babiloni birodalom királyának, Ahasvérusnak, hogy birodalmában van egy nép, amelyik más, mint a többi. Ez a „más” címke végigkísérte a zsidók történetét, és mélyen beleivódott a közgondolkodásba. Sokféleképpen értelmezték az évszázadok során, de többnyire a kiválasztottság fogalmához kapcsolódott.

Sok népben él a kiválasztottság tudata, de ami a zsidókat igazán mássá teszi, az a többi nép bevallott vagy bevallatlan meggyőződése, hogy a zsidók kiválasztottak. Ezzel pedig nem könnyű megbékélni a nem kiválasztottaknak.

A kiválasztottság

Ádámot és Évát Isten nem zsidónak teremtette, azaz a teremtés története nem eredetmítosz a zsidók számára. Minden nép rendelkezik eredetmítosszal, és ezek egytől egyig arról szólnak, hogy az illető nép milyen nagyszerű és bátor. Az a céljuk, hogy az adott nép értékeit kiemeljék és igazolják a létjogát. A zsidók eredettörténete nemcsak abban különbözik a többiekétől, hogy történelmileg is igazolható, hanem irányultsága is más. Isten – társadalmi értelemben vett – „szemétből” formálja meg az Ő népét. Egyiptomból a vegyes, a korcs, a rabszolga népet, a hapirukat vagyis a hébereket szabadítja ki. A hapiru vagy héber azt jelenti sémita nyelven, hogy túlról jöttek, azaz jövevények, senkik, alja nép. Istennek ez a kiválasztása szemben áll az eredetmítoszok isteneivel: „...megverem Egyiptom minden istenét...”

A zsidók kiválasztása tehát nem arról szól, hogy milyenek a zsidók, hanem hogy milyen Isten: teremtő hatalmasság, aki az üdvösség nemzetét tudja megformálni a szolganépből. Minden nép eredettörténetében ott van az isteni ős, a másoktól elkülönítő, megkülönböztető istenség, a pogány népek mégis irigyek a zsidók kiválasztó Istenére, mert Isten a méltatlan hordának a néppé való emelésével és gondviselésével megbizonyította egyetlenségét és győzelmét minden más istenség felett. A zsidók tehát nem azért választattak ki, hogy uralkodjanak másokon, hanem hogy hordozzák a kötelesség és a felelősség különleges terhét: hirdessék Isten valóságosságát és hatalmát. A zsidó népnek már a létezése, a fennmaradása is élő tanúság Istenről.

Számukra a kiválasztottság nem jelentett felhőtlen örömet, mivel legtöbbször üldöztetéssel járt, a gázkamrákig és a krematóriumokig elmenően.

A zsidó nép és a keresztyénség

Az antiszemitizmus (anti-sémita, azaz a zsidó vérvonal ellenzője) nem csupán a zsidóságnak mint népnek az elutasítását jelenti, hanem mindennek a megtagadását, ami zsidó, beleértve Jézus Krisztust is. Zsidóüldözés csak a keresztyén világban létezett és létezik, minden esetben a keresztyén egyház valamilyen szintű beleegyezésével. (Az izraeli–arab konfliktus azért nem zsidóüldözés, mert az testvérharc. Izmael és Izsák harca az örökségért, noha ígérete csak Izsáknak, azaz Izraelnek van.)

A Biblia szerint Isten maga választotta ki a zsidó népet, a keresztyének mégis előszeretettel tagadják a zsidók kiválasztottságát, és gyakran azzal a rögeszmével azonosítják, hogy a zsidók világuralomra törnek, pénzügyi értelemben. A keresztyén zsidóüldözés egyidős magával a keresztyén egyházzal. Az egyházban mindig voltak olyan emberek, akik Jézust szembeállították a zsidósággal, pedig Jézus csupán a zsidó törvénykező gondolkozás és a hagyományok köntösében megjelenő hűtlenség ellen harcolt, soha nem a zsidó nép ellen.

Az egyház szentírási helyekkel is alátámasztotta, hogy a zsidók felelősek Krisztus haláláért. Fel szokták hozni vádként, hogy Máté evangéliuma szerint (27,25) az egész nép így kiáltott: „Szálljon reánk és gyermekeinkre az ő vére!”, és hogy Péter apostol pünkösdi beszédében azt állítja: „Keresztfára feszítve megöltétek” (ApCsel 2,23) – és ezzel jó indokot vélnek találni arra, hogy kikiáltsák a zsidó népet istengyilkosnak. Ez a vélekedés mind a mai napig él a keresztyén közgondolkozásban, és ez a legnagyobb akadálya a zsidókeresztyén missziónak!

A keresztyének zsidóellenessége elsőül a művészetben nyilatkozott meg. Már a 4. század elején megjelennek Európában a corpust (Jézus-szobrocskát) hordozó keresztek és a legkülönbözőbb kereszthalál-ábrázolások. Közös jellemzőjük volt ezeknek, hogy mindegyik ágyékkötővel ábrázolta a haldokló Jézust. A római korban a keresztre feszítettek teljesen lemeztelenítve haltak meg. Más jellegű festmények és szobrok, amelyek nem Jézust ábrázolták, kendőzetlenül hagyták az emberi szemérmet. A mai európai gondolkodás első válasza erre az, hogy a tisztesség is megkívánja az ágyékkötőt az Isten Fia ábrázolásakor (más kérdés, hogy egyáltalán szabad-e Krisztust kiábrázolni). De valójában azért nem jelenítették meg Jézus Krisztust teljesen meztelenül, hogy elleplezzék a nyilvánvaló tényt, hogy az Egyház Ura zsidó. A Szentírás tanúsága szerint ugyanis Jézust is körülmetélték csecsemőként, ő is hordozta a zsidó néphez tartozás jelét.

Felvetődhet a kérdés, hogy fontos-e Jézus zsidósága? A válsághalál tana valóban Jézus istenfiúságára teszi a hangsúlyt, és nem zsidó származására. Ám ha figyelmen kívül hagyjuk Jézus zsidó mivoltát, akkor arra a téves következtetésre juthatunk, hogy a zsidóknak mint választott népnek nincs szükségük a Jézusban való megtérésre. Hiba azt gondolni, hogy a zsidók – kivételesen – Jézus Krisztus nélkül is üdvözülhetnek. Urunk maga mondta: „senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”, Isten nemcsak a nem zsidó, de a zsidó számára is Jézus Krisztushoz kötötte a bűnbocsánatot. Mint ahogy a zsidók teljes elvetettségét is hiba lenne kijelenteni. Isten ugyanis azáltal, hogy elküldte az ő Fiát a mi üdvösségünkre, elébe megy az eseményeknek: a történelem folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidó nép, hűtlensége miatt, nem tudja betölteni a választott nép hivatását, azaz nemzeti mivoltukban nem lehetnek gyülekezeti kerete az Istenhez térő népeknek, nem képviselhetik az üdvösséget. Isten Jézus Krisztusban, az ő Fiában mutatta meg az üdvösség útját. De ezzel nem vetette el a zsidóságot mint az üdvösség eszközét, hiszen ő hűséges az ígéreteihez. Az üdvösség továbbra is Izraelnél maradt, hiszen Jézus Krisztusba való beoltatás által menekülnek meg mind a zsidók, mind a pogányok, függetlenül attól, hogy melyik néphez tartoznak. Ez az igazi értelme a szőlőtő és a szőlővessző példázatának, és ezért hamis minden népegyházi vagy nemzeti egyházi elgondolás.

Jézus Krisztusban tehát a zsidóság üdvtörténeti szerepe nem szűnik meg, hanem éppen hogy kikerülhetetlenné válik. Az első kiválasztást Isten nem eltörölte, hanem kiteljesítette, betöltötte Jézus Krisztusban. Ezért a zsidó nép sem kerülheti meg Jézus Krisztus engesztelő áldozatát, még akkor sem, ha a jövőben valóban felépül a harmadik jeruzsálemi templom.

A héber nyelv a nép fogalomra két szót ismer. Az egyik az am, amely a választott népet jelöli, a másik a goj, vagy többes számban gojim, ami pogány, Isten nélkül élő népet jelent. Az Ószövetség nagyon érzékenyen használja a két kifejezést: mindig a Lélek által értelmezve. Nem a származás szerint, hanem a kiválasztottsághoz való hűsége szerint nevezi a népet amnak vagy gojnak, mintha a zsidókat és nem zsidókat egyaránt csakis Jézus Krisztushoz viszonyítaná. Ezért fordul elő gyakran, hogy az Ószövetség amnak mondja a pogány, de megtérő népet, és gojnak mondja a kiválasztott, de engedetlen zsidó népet. (Ez különösen a prófétai irodalomra jellemző.) Izrael tehát csak akkor maradhat választott nép, ha megmarad hűséggel Krisztusban. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kérdést, itt Isten kiválasztó munkájának a titokzatossága is megmutatkozik: a predesztináció sokkal gazdagabb és többrétegű, mint a „te igen, te nem”-féle értelmezések.

Izrael mint jel

Maradt-e valami az isteni gondviselés ajándékaiból a zsidó nép számára? Természetesen igen! Jézus elsősorban Izráel eltévedt juhaihoz küldetett. Isten a mai napig a tenyerében hordozza a zsidó népet. Nem vonta vissza tőle az ígéreteit.

Talán azzal is kárpótolni akarja a zsidóságot a mérhetetlen szenvedésekért, hogy kivételes szellemi nagysággal ajándékozta meg. Amíg a Föld összlakosságának csupán 0,01%-a zsidó, addig a Nobel-díjjal kitüntetettek 75%-a zsidó származású. Istennek egy másik különleges ajándéka a zsidók számára: maga a túlélés. A zsidó nép minden történelmi kataklizmát túlélt, sőt kétezer év nyomorgattatás után nemcsak összegyűjtetik, de államot is alapít (1948), és hadserege a világ egyik legképzettebb és legütőképesebb hadseregének számít. 1967-ben a pármilliós zsenge zsidó állam az őt körülvevő több mint kétszázmilliós arab államszövetség ellen hat nap alatt fényes győzelmet arat, a hetedik napon pedig hálát ad Istennek a győzelemért. Izrael ötven év alatt a kősivatagból virágzó és gazdag országgá, tejjel és mézzel folyó földdé lett. Imádkozni kell ezért a népért, hogy minél többen felismerjék azt az Urat, aki nemcsak vállalta őket, de meg is halt értük.

Sajnos a keresztyén egyház nem tekinti fontosnak a zsidókeresztyén missziót, pedig nincs még egy vallás, amelyik ennyire közel állna a keresztyénséghez. (Szentírásunk 60%-a szó szerint megegyezik a zsidók Szentírásával. Ez a misszióra és nem az elutasításra kellene hogy indokot adjon...)

Vannak filozófus népek, kereskedő népek, harcos népek, de csak egy nép van, amely azt mutatja fel, hogy Isten törődik az emberrel – ez a zsidó nép. Éppen emiatt sokan próbálták kiirtani: Torquemada, II. Romanov Miklós, Hitler, Sztálin. A kényurak azért gyűlölték a zsidókat, mert tudták, hogy ha csak egy zsidó is életben marad, nem tudnak uralomra jutni a maguk bábeli elvei, mert minden egyes zsidó, fizikai létével, Isten hatalmas létezését hirdeti.

(Kis Tükör, 2003. november)