Az Isten népével találkozva két dologgal szembesültem: egyfelől azzal, hogy számít a véleményem, a szavam, annak ellenére, hogy én mindaddig olyan világban éltem, ahol az ember hangja, az enyém is, csak abban a kicsi dobozban hallatszik, amibe az illető be van zárva a nagy rendszeren belül. Másfelől észre kellett vennem, hogy én magam zárok be másokat ilyen hangtompítós dobozokba, mert nem vagyok kíváncsi a gondolataikra, nem adok teret a véleményüknek. Így épült fel a nagy rendszer (igazán nagy, tehát 40 évnél, őt 4000 évnél is régebbi...), ahol mindnyájan rangsorolva vagyunk,  és akié a hatalom, azé a szó.

Emlékszem, mennyire felszabadító, felemelő volt átkerülni ebből a fojtó doboz-világból az Istenben való egyenlőség rendjébe, ahol teremtettségünknél és bűnbocsánatra-szorultságunknál fogva egész egyszerűen nincs közöttünk semmi különbség, és maga az Úr kíváncsi ránk, személyesen, egyenként. A tisztelet, az értékelés, figyelem rendje ez. A frázis, hogy „meg vagyok tisztelve”, ezáltal valósággá vált. És az Isten népe tagjaként az lett a dolgom, hogy én is ezzel a tisztelettel igyekezzek fordulni bárkihez-akárkihez-mindenkihez.

A reformáció egyház-képében csak gyönyörködni tudok, hiszen megkísérli gyakorlattá tenni az Istentől kapott egyediség, méltóság és egyenlőség elvét, struktúrává, „berendezkedéssé” alakítja, amikor az embert annak saját nyelvén szólítja meg, megkérdezi a véleményét, beleszólási és választói jogot ad a kezébe, felruházza a tevékeny és termékeny jelenlét lehetőségével, sőt, az egyetemes papság palástját ismeri fel rajta. Így lett a reformáció a parlamenti demokráciák mesterévé. Egy ilyen szépséges rendet csak a hatalomvágy bűne tud megrontani. Arról beszélek, ami bennem él, amikor valaki mást hallgatásra ítélek és a saját véleményemet adom a szájába. És természetesen arról, hogy aki mestere lehetne a mi tájainkon botladozó demokráciáknak, sőt, a világnak!, az miért vált tekintélyparancsoló (értsd: tekintélyt csak parancsolni tudó) zárvánnyá?

Az egyház így hívja, szólongatja tagjait: „gyere közénk, legyél egyenlő velünk Jézus Krisztusban”. De ha nem Jézus Krisztus az eredője az egyenlőségnek, akkor valami más egyneműsítő kapocs fogja ideig-óráig összetartani a református csapatot – nemzet(iség), ott politikai beállítottság, amott történelmi hagyományok. Az egyháznak kizárólag a megváltás jó hírével szabad híveket gyűjteni, hiszen ha a példáimnál maradok, megszegi a kegyelemben való egyenlőség elvét, amikor nem vállalja fel a más nemzetiségűeket, a más politikai nézetűeket, a más hagyományokból érkezőket.

Mindezek után az a dolgom, hogy úgy írjam le, hogy belém égjen: minden bűnössel egyenlő vagyok.

(Kis Tükör, 2007. február)