„Teréz” jeligére

Kedves Postagalamb!

Bolti eladó vagyok 43 éves, egy fiúgyermek édesanyja, s egy részeges férfi felesége. Húsz éve házasodtunk össze. Évek óta nem tudom rávenni a férjem, hogy beszéljünk a problémáinkról, de hogy éppen az alkoholizáló életmódja lenne az uralkodó probléma, arról természetesen hallani sem akar. Néha abbahagyja egy-egy időre, de ilyenkor is kiszámíthatatlan a viselkedése: hol depressziós, hol meg agresszív. A gyermekkel sem beszélget (15 éves), és már nem is igényli a fiú, járja a maga útját, tanulmányi eredménye romlik fokozatosan. Nagyon nehezen tudok viszonyulni a helyzethez. Amikor a konyhapénzt is elissza, akkor nagyon dühös leszek, amikor teljesen leépül, akkor megsajnálom. Többször kifizettem az adóságát, mert szégyellem mások előtt, de egyre nehezebben tudom beosztani a pénzt. Nagyon megvisel ez az állapot, sokszor azt gondolom, hogy idegbeteg vagyok: vagy sírok, vagy kiabálok. Alig vannak nyugodt időszakaim. Hallottam a misszióról, de elképzelhetetlen, hogy oda elvigyem a férjemet. Nem akarok elválni, de mi mást tehetek, ha már tovább nem bírom? Kiszorultunk az emberi kapcsolatainkból. Ki az, aki szívesen jönne nálunk, ebbe a zűrzavaros körülménybe? És mi sem tudunk elmenni senkihez, mert hiába beszéljük meg előzőleg, ha másnap részegen fekszik. Régente a fiammal beszélgettünk, és összetartott a közös szenvedés, de most ő is elzárkózik, és menekül itthonról. Mit tehetnék ebben a helyzetben, ahol évek óta küszködöm, de nem tudom a férjemet befolyásolni? Fáj, hogy már a fiamat sem. Járok a templomba, de úgy érzem, hiábavaló az imádságom is. Teljesen elmagányosodtam...

Kedves Teréz!

Mennyi befektetett energia, idő, figyelem és reménység lett semmivé az elszaladt évek alatt, és most szembesülnie kell a kemény valósággal: teljesen tehetetlen férje alkoholizmusával szemben. Együtt sírok magával. És hogy ez mennyire igaz, tudják mindazok, akik nem levélben panaszolták el nekem tehetetlenségük fájdalmát. Minden magához hasonló asszony előbb-utóbb szembesül társas magányával. És bár van segítség, Jézus Krisztus azért jött, hogy megkeresse az elveszettet, mégsem lehet minden alkoholizáló emberen segíteni. De meg lehet, és meg kell próbálni, csak másként, mint ahogy eddig tette, kedves asszonytársam. Ha itt ülne mellettem, most megfognám a kezét, és sok-sok fontos dolgot kérdeznék. Így csak arra támaszkodhatom, amit levelében megosztott velem.

Nem csodálkozom, hogy tönkrementek az idegei: sír, kiabál. Még mindig jobb, mintha depresszióba süllyedt volna. Számomra ez azt jelenti, hogy minden kétségbeesése ellenére kész tenni kapcsolatai érdekében. Na de hol is kezdje?

Kedvesem, szánja rá magát, és keresse meg a missziót (a Bonus Pastor Alapítvány által működtetett romániai Református Mentő Misszióról van szó, melynek a levél megválaszolója, Antalfi Gizella egyik legkiválóbb munkatársa volt – a szerk. megjegyzése), hiszen hallott róla. Ott sok sorstársával fog találkozni, akik szintén nem tudták még elhívni férjüket a segítség helyére. Nem kell mindenki előtt beszélnie róla, elég, ha csak egyik munkatársamnak mondja el röviden a helyzetét. Menjen el oda, és figyeljen. Tájékozódjon, kik azok az egymás mellett ülő, sokszor együtt síró, de gyakran együtt nevető nők és férfiak. Aztán eljön az ideje, amikor már maga is beszélni akar, és beszélni fog. Egyszer csak azon találja magát, hogy haza megy közéjük, és máris tagja egy nagy családnak. És gyógyulni kezd megalázott, sebzett lelke, élete. Az is lehet, hogy azt a tanácsot kapja ott, hogy eleinte vegye igénybe egy pszichiáter-szakorvos segítségét. Ettől se féljen. A lelke is hamarabb megnyugszik, ha ideiglenesen kap egy kis gyógyszeres támogatást.

Aztán engedje ki a kezéből a dolgok irányítását, melyet már annyit gyakorolt, hogy teljesen beidegződött. No nem mindent, persze. De ne öntse ki a dugi helyen megtalált alkoholt, melyet férje a konyhapénz árából vett, ne reagálja le, ha férje újra meg újra részegen jön haza, és ne akadályozza meg, amikor épp a vacsora előtt indul el bevenni az esti altató adagját. És soha többé ne fizesse ki helyette az adósságát. Ne mondja senkinek, a munkaadójának sem, hogy beteg a férje, amikor „csak” részegen alszik éppen. Aztán ne kritizálja a férjét. Ne menjen bele többé játszmáiba, ne válaszoljon provokáló beszédére. De feleljen mindig tisztességesen, ha ő tisztességesen kérdez, vagy szól. Próbálja meg elfogadni azt a helyzetet, amit úgysem tud megváltoztatni.

– Hát ezt nem lehet megcsinálni! – kiált fel erre, a maga hirtelen módján.

– Nem bizony – mondom én –, hacsak...

Hacsak nem történik meg az a csoda, hogy maga is felismeri, hogy az alkoholizmus a bűnnek egy rendkívül látványos, ön- és környezetpusztító formája, de az Úristen mérlegén ugyanannyit nyom a harag (a jogos harag is), az aggodalmaskodás is, és sorolni lehetne... És ha a férjére való koncentrálás helyett elkezd önmagába, befelé figyelni, meglepő dolgokat fog tapasztalni. Hamarosan rájön, hogy ugyanúgy rászorul az Isten irgalmára, mint a férje, aki annyi gyötrelmet okozott maguknak. Na, de hadd ne soroljam itt most tovább, hiszen oly sok minden lehetséges...

Inkább szeretném elgondolkodtatni néhány dolog felől. Tudja-e, Teréz, hogy a gyerekek jobban szenvednek a nem alkoholizáló szülő viselkedése miatt, mint az alkoholista szülőétől? Mert attól, aki iszik, nem is vár el sok mindent a gyermek. De a józan szülőtől elvárná – jogosan –, hogy figyeljen rá: problémáira, feszültségeire, iskolai dolgaira, örömeire. Hogy meghallgassa, és ezáltal neki is lehetővé tegye, hogy szavakat találjon mindezek megfogalmazásához. De ehelyett az anyukája a maga saját panaszait is az ő nyakába zúdítja, és ennyi mindent az a kis fiatal élet nyilván nem tud feldolgozni.

Ráadásul a családban mindent lát, csak kommunikációt nem. Még a józan szülőnél sem talál mintát arra, hogy hogyan kell a szeretet gesztusait gyakorolni, hogy kell megbocsátani, hogy lehet nem róni fel a gonoszt, hogy lehet kenyérrel dobni kő helyett. Csoda-e, ha menekül a gyermek otthonról? Másrészt teljesen természetes és szükséges, hogy az egyke gyermek barátokat keressen, kapcsolatokat ápoljon. Ha ez a fiú megérzi Terézben a változást, a figyelmességet, nem kizárt, hogy újra tudnak beszélgetni, és nála nem lesz olyan heves az a leválási folyamat, az önállóságért folytatott harc, mint némely serdülőnél.

És ha megnyugvást találna, reménysége is feléledne, hogy férje megszabadulhat. Sőt, nem kizárt, hogy férje egyszer – amikor Isten úgy „intézi” – másoktól is hall majd a misszióról, és azt fogja mondani: én is el akarok menni veled. Istenatyánk a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti, és mindent elkészített annak érdekében, hogy a szabadulás, a gyógyulás helyét megtalálja. Az a kérdés itt, hogy ha ehhez a hazataláláshoz a maga megcsendesedése a híd, akkor megépíti-e ezt a hidat, kedvesem, vagy intézkedik, vergődik tovább kétségbeesetten, mint eddig tette.

Várom, hogy megismerjem, és reménykedjünk abban, hogy fogunk még együtt öröm- és hálakönnyeket is sírni. De addig is imádkozzék úgy, hogy ne diktálja Istennek, hogy mit tegyen, és mit ne tegyen a férjével. Bízza csak Őreá bizalommal, és várjon bizalommal a szabadulás rendelt idejére. Isten kegyelmébe való hazatalálását kívánja mind a maga, mind a családtagjai számára:

Antalfi Gizella

(Kis Tükör, 2000. május)