Mihály Krisztina interjúja 2005-ből
Ifj. Visky Ferenc a szekus-dossziékról és a megbocsátásról
„...csak az tud ezeken a dolgokon nevetni felszabadult szível, akivel Isten megértette, hogy Ő megkönyörült rajta, és aki megtapasztalta, hogy mit jelent bocsánatot kapni.”
Néhány éve Romániában magánemberek is megtekinthetik saját dossziéikat, melyekben az egykori kommunista titkosszolgálat ellenük összegyűjtött anyagai – jelentések a besúgók megfigyeléseiről, elfogott levelek stb. – találhatók. A kérvényezést követően Bukarestben a Szekuritáté Archívumait Vizsgáló Tanács (Consiliul Naţional pt. Studierea Archivelor Securităţii) székhelyén bocsátják az érdeklődők rendelkezésére ezeket az egykor titkos iratokat.
Ifj. Visky Ferenc aradi vállalkozót a román titkosszolgálat évekig megfigyelés alatt tartotta, lehallgatták telefonbeszélgetéseit, elolvasták leveleit. Már annakidején is tudott erről, mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy egész családját – hat testvérét, s lelkész édesapját is – „kitüntető” figyelemben részesíti a Szekuritáté. Édesapja, aki fizikai gyengesége miatt nem utazhatott Bukarestbe, őt, a család legidősebb gyermekét bízta meg a rá vonatkozó dokumentumok kikeresésével.
A Kis Tükör arról kérdezte ifj. Visky Ferencet, hogy hogyan élte át a szembesülést múltjuknak ezzel a rendkívül részletes, bizarr dokumentumával.
– Úgy hírlik, nem túl sok magánszemély él azzal a lehetőséggel, hogy kikérheti a dossziéját...
– Idestova háromszor jártam már a CNSAS-nál (a Szekuritáté Archívumait Vizsgáló Tanács – a szerk. megjegyzése), egyszer az én dossziéimat, kétszer az édesapám dossziéját kértem ki. Nem volt sor, az olvasóteremben voltak szabad asztalok. Úgy tűnik, kevés embert érdekel a saját dossziéja. Valószínűleg ez összefügg a megbocsátás problémájával is.
– Önnek milyen érzés volt hallani erről a lehetőségről? Örült neki?
– Inkább kíváncsi voltam, hogy mit írtak rólam a feljelentőim. Milyennek láttak a besúgók, akik állandóan a nyomomban voltak, egyáltalán miket figyeltek meg az életemben.
– Milyen meglepetések érték olvasás közben?
– Mondjuk az, hogy sokkal veszélyesebbnek tüntettek fel politikai szempontból, mint amilyen valójában voltam. Mert hát én nem folytattam soha politikai tevékenységet, de akkoriban az egyenesség, a korrektség, a becsületes munka, egyáltalán a keresztyén magatartás már politizálásnak számított. A dossziémban többször is megjelenik, hogy az államrend ellen izgatok, mert például nem megyek közmunkára vasárnap. Azt is megjegyezték, hogy kiváló szakember vagyok, jól végzem a munkám. De a végkicsengés az volt, hogy nem biztosak bennem, tehát külföldre nem engedhetnek. Úgyhogy útlevelem sem volt ebben a periódusban.
– A dossziéból kiderül, hogy név szerint kik voltak, akik jelentéseket írtak Önről?
– Az informátorok fedőnéven jelennek meg. Még nekem is fedőnevem volt, úgy hívtak, hogy „Electronistul”. A törvény értelmében kérvényezni lehet ezeknek a neveknek is a felfedését. Az én kérvényemre azt válaszolták, hogy nem tudják biztosan, így meg úgy... Hallottam, hogy azért voltak, akiknek teljesítették a kérésüket.
A történetekből nagyjából sejtem, hogy kik lehettek. Az egyik kollégám, aki egyébként a legjobb barátom volt a munkahelyemen, letámadott, hogy miért kérem ki a dossziémat, nem kellene a múlttal törődnöm. Azt mondtam neki, hogy én úgy gondolom, hogy a múlt meghatározza a jelent, a múltban összegyűjtött életélmények tesznek azzá, aki vagy, a múlt nem esti mese. És hogy nem állítom azt, hogy ha engem is zaklattak volna, hogy köpjek be másokat, én megállom, hogy ne áruljak be senkit. De abban biztos vagyok, hogy egy-két napra rá elmentem volna az illetőhöz, és elmondtam volna, hogy kérdezősködtek felőle. A kollégám, amikor ezeket hallotta tőlem, sírni kezdett. Magyarázkodott, hogy kényszerítették, a politikai rendszert okolta. Bevallotta, hogy ő is írt jelentéseket rólam, majd rámutatott egy névre a dosszié másolatában, hogy az ő. Egyébként 15-en írtak állandóan jelentéseket szerény személyemről.
– És mi történt azután? A munkatársa rosszul érezte magát, hogy Ön megtudta ezt róla?
– Nem, sőt szerintem felszabadult. Én megbocsátottam ennek a barátomnak. Nagyon jóban vagyok vele, sőt, tovább akarom folytatni vele a beszélgetést, mert valami elindult benne. A többieknek is megbocsátottam, minden további nélkül.
– Ön a besúgóinak csak egy kis hátratételt kellet hogy megbocsásson (pl. azt, hogy nem kaphatott útlevelet), de az Ön édesapját börtönbe juttatták, sőt az egész családjukat, édesanyját és a gyerekeket, Önt és a testvéreit, deportálták, embertelen körülmények között éltek éveken át. Amikor az édesapja dossziéját olvasta nem forrt fel Önben a harag, hogy tönkretették az életüket, egész családjuk életét?
– Édesapám dossziéja tizennyolc kötetet tesz ki, elképesztő nagyságú irattömeg. Nem harag, inkább döbbenet volt bennem, hogy egészen közelállók, keresztyén testvérek, fiatalok, idősek, magyarok, románok, lelkipásztorok is voltak a besúgók között. Az foglalkoztat, hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek ma sem vállalják a tetteiket, pedig Isten elvállalta őket mint bűnös, nyomorult embereket. Elfogadjuk az isteni megbocsátást, de képtelenek vagyunk őszinték lenni hívő testvéreinkkel szemben.
Édesapámnak Ádám volt a fedőneve: milyen szép: Isten ihlette ezt a nevet. Miközben olvastam apu dossziéját, sokszor még a sírás is elkapott. Láthattam az ujjlenyomatait, amikor letartóztatták, az elkobzott fényképeit, leveleit, a nyilvántartást, hogy mikor kapott csomagot, egészségi állapotának változását, s hogy hány napot ült szigorított cellában... Megdöbbentő! Visszamenőleg is látom Isten kegyelmét az egészben, hogy Ő megtartotta apámat és minket ebben az egészben. Érthetetlen számunkra, akik benne voltunk, és azok számára is, akik nem voltak benne. De vajon fel tudjuk fogni Istent a maga teljességében? Érzed, hogy benne vagy Isten tervében. És az is hátborzongató, hogy nem lehet semmit elrejteni. Gondolta volna valaki is, hogy mi az életben olvashatjuk ezeket a titkos iratokat?
Az első, amibe belekötöttek, amikor apámat elkezdték megfigyelni, az volt, hogy arról prédikált a szószéken, hogy „mi új eget és új földet akarunk”. A Jelenések könyvének ezt a kifejezését ők úgy értelmezték, hogy a Szovjetunió földjét, rendszerét jelenti, s hogy azt apám nem tartja megfelelően, újat vár. Öt-hat évig emiatt figyelték. Majd a közösségalapítás miatt, hiszen abban az időben tiltották a gyülekezést. Nagyon tetszett édesapámban a kitartás, ahogy kiállt Isten mellett. Hiába követelték, hogy csütörtökönként ne tartson bibliaórát, ő úgyis mindig megtartotta. És benne sincsen az, hogy haragudna valakire, vagy megbosszulná, amit ellene elkövettek. A megbocsátás a szeretet kifejezésmódja. Szeretnem kell az ellenségemet, szeretnem kell a másikat, akármilyen.
Még Bukarestből felhívtam telefonon apámat és külön-külön mindegyik testvéremet, és elújságoltam nekik, hogy kinek mi volt a fedőneve, kiről mit találtam. Viccelődtünk, ugrattuk egymást, nevettünk... De csak az tud ezeken a dolgokon nevetni felszabadult szível, akivel Isten megértette, hogy Ő megkönyörült rajta, és aki megtapasztalta, hogy mit jelent bocsánatot kapni. Másként csak átkozódsz, és keresed, hogy hogyan tudnál bosszút állni.
Elgondolkoztam azon, vajon szenvednek-e most a volt besúgók. Mert aki elnyom magában valamit, az idővel tönkreteszi őt: a be nem vallott múlt, a fel nem tárt titok átváltozhat iszákossággá, betegséggé, még rákká is akár. Ez a problémája a volt kommunista államokban élő embereknek, hogy nem néznek szembe azzal, amit elkövettek. Mindenki hallgat, elfojtja magában a bűntudatot. Hívő keresztyének, reformátusok, baptisták, sőt papok is voltak a besúgók között. És ma ezt senki nem vállalja fel. Ha nincs bűnvallás, nincs megtisztulás. És nem tudsz megbocsátani, ha nem tudod, mit kell és kinek kell megbocsátanod.
– Az egyházban is nagyon fontos lenne az átvilágítás. Kezdeményezheti-e ezt az, aki ártatlan vagy akit üldöztek annakidején?
– Én nem kényszerítenék rá senkit, hogy bevallja, amit a múltban elkövetett. Isten elől úgysem lehet semmit elrejteni. De egyházi érdek lenne, mindannyiunk érdeke, a besúgóké is, hogy fény derüljön mindarra, ami történt. Hiszen az elfelejtett múlt miatt most ugyanazok a feszültségek, konfliktusok ismétlődnek meg az egyházban, mint a kommunizmus idején. Most is azt mondják egyesek, egyházi vezetők is, hogy túlzás, hogy mi mindig Bibliát olvasunk, énekelünk a családban, otthon is.
Feltétlenül különbséget kell tenni egy hívő és egy nem hívő besúgó között. A hívő besúgónak nem illene elrejteni magát. A bocsánatkérés különleges lehetősége a keresztyén embernek, az alapvető kérdések egyike. A Miatyánkban is ott van, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Fontos az őszinteség, a nyíltság, hiszen ezáltal törik meg a sátán, a gonosz munkája, ezáltal könyörülhet meg Isten rajtunk.
(Kis Tükör, 2005. április)