Mihály Emőke: – Ön szerint van-e igazság abban a mondásban, hogy „ép testben, ép lélek”?

Dr. Hézser Gábor: – Ezen érdemes elgondolkodni. Annál is inkább, mert ez a szentencia annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy ösztönösen rábólintunk: persze, így igaz. De éppen annak, ami ennyire nyilvánvalónak tűnik, jó utána járni, hogy mi minden rejtőzik is mögötte. Ez esetben például, ha figyelmesek akarunk lenni, akkor három dolgon is el kell gondolkodnunk: mit is jelent az, hogy „ép”; mi az, hogy „test”; illetve mi a „lélek”. Így már nem is annyira egyszerű ez a nyilvánvaló bölcsesség.

Engem először az foglalkoztatott, hogy honnan származik ez a szállóige? Krisztus születése táján élt Rómában egy Juvenalis nevű szatirikus író, talán ma azt mondanánk, humorista. Ő írta le először ezt a mondatot. A hozzánk vezető hosszú út során aztán egy kicsit megbicsaklott, meg el is felejtettük, kitől származik ez a mondás. Eredetileg így hangozott:  „Azért kell imádkozni, hogy ép, egészséges, értelmes szellem lakjék az ép, egészséges testben…”

Kicsit hadilábon állok ezzel a szentenciával. Egyrészt azonnal rávágnám: persze, pontosan ez a cél, a testet gondozni kell, és gondoskodni kell róla, hogy egészséges, ép maradjon – akkor fogom jól érezni magam, és akkor fog jól működni a szellemem is. Mindennapi bölcsesség ez. Mert ha például most szaggatna a derekam, akkor nehezebben tudnék beszélni, válaszolni. Akkor föl kellene állnom, sétálnom kellene egyet, nyújtózkodni, gondoskodni a testemről. És, persze, ha elég józan, értelmes vagyok, akkor általában gondoskodni fogok arról, hogy ne tegyem tönkre az egészségemet.

Egyébként pontosan ezt várja el a Biblia Istene is az embertől: „Ne légy túlzottan kegyes, és ne tettesd magad túl bölcsnek, miért akarod idő előtt elpusztítani magad?” és „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt az Isten jóakarata, hogy ezt tedd!” A Prédikátor könyvének mondatai nem hangzanak olyan megkérdőjelezhetetlenül, mint a római íróé. Beszélgessünk el egy kicsit vele, hogy is gondolta ő ezt?

„Kedves Juvenalis! Kétezer éves programod ma is nagyon aktuálisan hangzik. Ijesztően modernül. Pontosan megfelel annak az ideálnak, amelyre ma a szabad versenyes társadalom áhítozik. Nálunk inkább az ép-egészségeseké, értelmeseké (és lehetőleg minél fiatalabbaké) a világ, a munkahelyek, a karrier. De mi legyen a többiekkel?

Tudod, Juvenalis, én Németországban, Bethelben egy hatalmas diakóniai intézetben dolgozom. Ötezer ember él ott, és nekik, a szokásos értelemben sem a testük, sem a szellemük nem ép. És tudod, mi a legérdekesebb? Ha megkérdezném őket, ők azt mondanák, hogy ugyanolyan értékesnek tartják magukat, mint az »ép« testű-szellemű emberek. Azt szokták mondani, hogy ők egyszerűen mások, mint az átlagember. Sajnos, a legtöbb »átlagember« annyira »fogyatékos«, hogy ezt nem tudja megérteni.

És úgy van nálunk ma Európában, hogy egyre több az idős ember, akik öreg testben élnek, ami már egyáltalán nem ép. De nagyon sok ép-eszű van ám köztük. Hogyan vonatkoztassuk rájuk ezt a szép programodat?”

Juvenalis valószínűleg így válaszolna:  „Álljunk csak meg! Én humorista vagyok, szatírákat írok, azért hogy leleplezzem és kifigurázzam a túlzásokat. Ezt is ironikusan írtam, hogy rájöjjetek, mennyire lehetetlen normákba habarodtok bele.”

Ha így értem, akkor nagyon is bölcs ez a mondás: arra döbbent rá, hogy amit mi „épnek” tartunk, az bizony mindig viszonylagos. Összehasonlításból adódik. Ha azon a bizonyos elhagyott szigeten csupa félszemű ember lakna, és odavetődnék egy kétszemű, akkor vajon kit tartanának ott „nem épnek”?

Milyen nagy bölcsességre, ha úgy tetszik, az életnek melyik (vagy talán legnagyobb) titkára irányítja ez a figyelmet? Így fogalmazok: éljen összhangban a tested és az értelmed, szellemed, lelked. Ne hagyd megzavarni a harmóniát!

– Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Szerintem valami nagyon egyszerűt. Azért olyan nehéz a mindennapokban megvalósítani. Azt, hogy az értelmem ne várjon el teljesíthetetlent a testemtől, ne dolgozzam betegre magam. És fordítva: ne akarjon a testem mindent magának, hagyjon néha magamra a lelkemmel is. Például ne kelljen mindig a hiányzó vagy a túl sok kilóimmal foglalkoznom, vagy ne minden gondolatomat az foglalja le, hogy milyen könnyen meg is betegedhetnék, vagy milyen rossz állapotban vagyok.

Lehet, hogy ez a boldogság kulcsa: úgy élni, olyan életet élni, amire valóban képes vagyok. Testileg-szellemileg. Akkor elégedett leszek, akkor élvezni is tudom az éltet, nem kerülök időzavarba, jut erőm a testemre is, a lelkemre is, kiegyensúlyozott leszek. Hogy ez tökéletesen sosem sikerül? Nem. És ezért el kell fogadnom, hogy nem vagyok tökéletes, se szellemileg, se testileg. Testileg ez azt jelenti, hogy sosem vagyok teljesen egészséges, és sosem vagyok teljesen beteg. Mindig a kettő közül inkább valamelyikhez közelebb vagyok, ilyenkor mondjuk: „beteg vagyok”, vagy hogy „egészséges vagyok”.

– Sokan hangoztatják, hogy a test legtöbb betegsége lelki eredetű. Miről is van szó itt tulajdonképpen? Egyáltalán igaz-e ez a vélekedés?

– Egy példa erre. Valaki nem nézett a lába elé, amikor lelépett a járdáról, elcsúszott és kificamodott a bokája, be kellett gipszelni. Nyilvánvalóan véletlen baleset történt. De mi van akkor, ha emberünk félt, hogy elkésik a munkahelyéről, és mielőtt elindult otthonról, még össze is csattant a házastársával, ahogyan ez a nagy rohanáskor már lenni szokott. Földúltan sietett az utcán. Akkor most ez a bokaficam lelki eredetű, vagy véletlen baleset? Nyilvánvalóan “lelki eredetű”.

De mit mond ugyanez a történet akkor, ha emberünk éppen szabadságon van, pompásan érzi magát, de a járdaszélen ott van az a bizonyos banánhéj? Nyilvánvaló, hogy ez esetben nem lelki eredetű a megbetegedése. Ez a szó szoros értelmében banális példa mutatja, hogy óvatosan kell bánnunk a megítéléssel, főleg akkor, ha nem ilyen banális példáról van szó!

Az ember a test–lélek–szellem szétválaszthatatlan, egymást kölcsönösen befolyásoló egysége. Ezzel a kérdéssel a pszichoszomatikának (a lélek és a test összefüggésének) nevezett orvostudomány foglalkozik.

Kétségtelen, hogy azt, hogy ez a kölcsönhatás pontosan hogyan történik, végső bizonyossággal nem tudjuk. Vannak elképzeléseink. Ősidők óta, de ezek elképzelések csupán: Hippokrátesz, az orvostudomány atyja például a rák és a melankólia között vélt kapcsolatot felfedezni.

Elborzasztanak egyes elképzelések. Az utóbbi évtizedekben az egyes rák-fajtákat esetenként a depresszióval, a beszűkült társadalmi kontaktusokkal, az anyával való nem kielégítő kapcsolattal, a gátolt szexualitással, a heves veszteségélményekkel, stb. hozták – legalábbis részleges – okozati kapcsolatba. Megjelent egy szörnyszülött: a „rák-személyiség”.

Így azonban a páciens egyszerre tettes és áldozat. És sorsa egyes-egyedül a saját kezében van. Nyilvánvaló, hogy tönkre tudom tenni a testemet, a szervezetemet. Ennek feltárásában a pszichoszomatika hihetetlenül fontos és áldásos, az épen-maradást segíti. Az elfogadhatatlanság ott kezdődik, ha az emberi fejben ez a képlet megfordul: ha nem teszem tönkre magam, akkor egészséges maradok. Így az élet urává válok. Ez a hívő ember számára nem igaz. A mindennapi tapasztalat is mást mutat. A legegészségesebb életmód mellett is megbetegedhet valaki. Nem ép testben is lehet nagyon ép lélek, és nagyon is ép testben is lehet egyáltalán nem ép lélek.

A hívő ember számára elfogadhatatlan az is, amit ez az értelmezés szuggerál: hogy a betegség „büntetés” lenne. A Biblia Istene a szeretet Istene, aki nem megsemmisíteni akarja az embert, és aki nem szorul ilyen megsemmisítő eljárásra.

Hitünk ezt diktálja: felelős vagyok testemért és lelkemért, szellememért, egyaránt. De nem vagyok önmagamnak korlátlan ura, az egészségemnek és betegségemnek sem.

Ebből a jelenségből következik az is, hogy a „betegség értelme” kérdésének megválaszolása is mindig töredékes marad: sokszor minden nehézség nélkül tudunk „értelmet” és összefüggést felfedezni egy betegség(ünk) és az életvitelünk, lelki állapotunk között. Máskor, joggal az a benyomásunk, hogy egy megbetegedésnek semmi értelme sincs. Ha sikerül ezt a két végletet (egy átfogó, fölérendelt) értelmi összefüggésbe helyeznünk és elfogadnunk, akkor ezt a kegyesség és a hit egyik eredményének tekinthetjük.

(Kis Tükör, 2005. május)