– Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ikonokkal?

– Nyolcadikos koromban Bukovinában láttam először élőben az ottani templomok freskóit. Másodszor, amikor felkerültem Iaşi-ba egyetemre, és mint képzőművész hallgató már az első félévben körbejártam a moldvai kolostorokat. Elsősorban a szakmai tökély döbbentett meg ezekben a művekben, az üzenetüket még nem tudtam kibontani. Csak később, amikor már én is rendszeres bibliaolvasó lettem, fedeztem fel, hogy milyen gazdag a spirituális tartalmuk. Ekkor szerettem meg igazán a nagy ikonfestőket is.

A keleti ikonok leginkább a festőiségükkel hatottak rám. Rubljovnál pedig nemcsak az döbbentett meg, hogy mennyire erőteljesek, lobogóak, izzóak a színei, hanem az is, ahogy Isten vele dolgozott. Gondoljunk csak a Krisztus portréjára: egyetlen töredék maradt meg abból a képből, csak egy sáv középen, ahonnan átható és örökkévaló tekintettel néz ránk Krisztus. És ettől az izzó tekintettől nem tudsz elszakadni. Olyan, mintha mindent, ami fölösleges, az Úr szépen letörölt volna. Nem maradt csak az alapozott fa, néhol pedig már az alapozás sem látszik, csak a fa meggyötört régi felülete és a megmaradt lényeg a középen. Szerintem az a szép az ikonfestészetben, amikor látod, hogy az Isten ujja is benne van.

Egészen közel akkor kerültem az ikonokhoz, amikor az egyetemen több más festési technika mellett ikonfestést is tanítottak nekünk. Ha egy képzőművész elkezd dolgozni az anyaggal, átéli annak a lehetetlenségét, hogy a műalkotás szellemi üzenetet továbbítson – ezt az ikonfestésben különösen megtapasztaltam.

– Mondjál valamit röviden az ikonfestészet technikájáról!

– Az ikonokat szilárd felületre festik. Fára festették az ikonosztázt, ami elválasztja a szentélyt a templom többi részétől. Szentek, angyalok alakjai és szent történetek vannak az ikonosztázon. Nem minden fa alkalmas ikonfestésre. Ha nagyobb méretű kép készül, több részből illesztik össze, nehogy idővel elhasadjon a fa. Az alapozást vászon felragasztásával kezdik, majd hegyikrétás-cinkoxidos alapozót kell több rétegben felkenni, száradás után pedig tükörsimára csiszolni a felületet. Tojásos temperával festik, legvégül pedig következik az aranyozás. Bonyolult volna mindent részletesen elmondani, bár érdemes lenne, mert minden kis technikai részlet jelentéssel bír.

– Hogy lehetséges, hogy az ikonok úgy tudnak Isten lényéből valamit megmutatni, hogy közben nem ábrázolják ki Őt?

– Nem tudom. Az ikonfestőnek ragaszkodnia kell az ősképhez. Az őskép kinyilatkoztatás-szerű, ezért is különbözik az ikonfestő a másolótól, akinek a munkája alacsonyabb rendű. Az ikonfestőnek nagyon szigorúan be kell tartania a kánon előírásait, ami nemcsak a technikára meg a formavilágra vonatkozott, hanem az életformáját is szigorúan meghatározta. Ez érthető. Gyakran látunk olyan ikonokat, amelyek pontos másolatai egy eredetinek, mégis valami hibázik bennük, bár követik az „ősképet”, nem tudnak bánni a formával, némely esetben a giccsig elmenően kompromittálják az igaz üzenetet.

– Gyakorló református vagy. Nem okoz ez feszültséget benned, hogy mint képzőművész nagyra értékeled az ikonokat, a reformátorok meg annakidején minden képet kidobtak a templomból?

– Számomra nagy élményforrás az ikon, akárcsak a gyerekrajzok. Másrészt tudom, hogy a templomi képek nem igazán számítanak, mert nemcsak felfedik, de el is takarhatják az igazságot. Bármennyire igazak, nem fognak elvezetni a lényeghez, csak utalnak rá, talán feltámasztják a vágyat az emberben, hogy személyesen találkozzon a Láthatatlannal. De ugyanannyira elbarikádozhatják ezt az utat, mint amennyire megnyithatják.

Számomra az a legszebb mozzanat az ikonfestészetben, hogy Isten a mesterrel van, vele együtt fest. A miniatúrák is, amelyek a kódexeket díszítik, ugyanolyan szeretettel és odaadással készülnek. Látszik rajtuk, hogy teljes lélekből, teljes szívből és teljes elméből hozták létre őket, és ez számít.

Az ortodox templomokban az elénk táruló látvány miatt szinte kilépünk az evilágiból és átmenetelünk egy másikba. Az ikon nem közvetít Isten és ember között, de egyértelműen Istenre emlékeztet. A kép szemlélése viszont mintegy közös burába vonja az ikont, és azt, aki nézi, elkülöníti a többi embertől. A mi (református) szemléletünkben a templom nemcsak az Istennel, hanem az egymással való találkozásnak is a helye. Nem tudom, milyen mértékben segítene, ha valamilyen kép fogadná a református embert a templomban. Inkább az a kérdés, hogy alkalmas-e a templom belső tere arra, hogy emberek találkozzanak Istennel, és egymással is ugyanakkor.

– Szerinted bárki festhet ikont?

– Megpróbálkozhat, de ha csak vásári árút, dísztárgyat akar készíteni, nagy kár. Ha komolyan érdekli, legfeljebb azzal fog szembesülni, hogy van valami, ami őt meghaladja.

Ezzel nem akarom túlságosan magasra emelni a mércét, de valójában csak akkor tökéletesek ezek az alkotások, ha istenismeret párosul a szakmai tudással. Ésszel fel nem fogható, csak a szíveddel meg teljes lényeddel ismerheted meg a mennyek országát. Tehát ez egy lehetetlen próbálkozás. Meg kell nyílnia egy ablaknak arra a világra, ahol az ember nem hétköznapian, hanem megszentelődve van jelen.

– A kommunizmus idején törölni akartak mindent, ami Istennel kapcsolatos, most meg egyfajta divatja van az ikonoknak, sőt élénken kereskednek vele.

– Megszakadt a hagyomány, csak halvány emléke maradt. Kultúránk úgymond vizuális, rengeteg kép vesz körül minket, és ezek sokszor csak egy-egy pillanatra villannak fel előttünk, majd újabbak következnek. Hiába vizuális ez a kultúra, valójában nem kedvez az ikonnak: hiányzik az emberekből az elmélkedéshez, a hosszas szemlélődéshez szükséges kitartás és türelem. Manapság nagyon sok a gyorsan és felületesen legyártott ikon, amelyik lényegétől megfosztva csak szép látvánnyá degradálódott. És ez végzetes: az ikon nem válhat díszítő elemmé, holt tárggyá.

(Kis Tükör, 2004. január)