Valaki egyszer azt mondta, hogy ő azért nem hagyná el soha a református egyházat, mert az bármennyire is nyomorult és erőtlen, azért a hitvallásai (a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás) igazak, és ő teljesen azonosulni tud velük. De mi lenne akkor, kérdem én most tőled, ha egy napon a református egyház nemcsak gyakorlatában térne el imitt-amott az evangélium útmutatásától, hanem a leglényegesebb tanításait is feladná? Akkor az illető minden lelkiismeret-furdalás nélkül elhagyhatná a felekezetét?

Az a jó, hogy ha be is következne ez a lehetőség, még mindig szembesíteni lehetne az egyházat a saját eredeti tanításával. Ameddig a református egyház fenntartja azt az igényt, hogy tanbelileg biblikus legyen, a tanhoz képest meg lehet inteni, vissza lehet vinni az eredeti tanításhoz. Az egyházszakadáshoz vezető, történelmi reformáció egyházi esemény volt, nincs szükség arra, hogy megismétlődjön, de az egyház minden korban, időről időre rá van utalva arra, hogy visszamenjen az alapokhoz. Ezért, ha legalább a tanbeli minimum, az alapvető keresztyén tanítások megmaradnak – mondjuk azok a dogmák, amelyekkel a legtöbb protestáns felekezet egyetért –, nem érzem indokoltnak a felekezet elhagyását.

Legtöbben nem azért hagyják el a református egyházat, mert nem elég biblikusak a tanításai, hanem mert a saját református gyülekezetükben nem találják meg azt az életet, azt a közösségi érzést, amire vágynak. Úgy gondolják, lelkileg nem tudnak fejlődni abban a közegben.

Az a szlogen ilyenkor, hogy „élő közösségbe kell járni, mert ha nem, te is elhalsz lelkileg”, „aki olyan közösségbe jár, ahol tűz van, az maga is lángra lobban”. Csakhogy a gyakorlat azt mutatja, hogy nem az a közösség segíti elő leginkább a megszentelődést, amelyik a legmagasabb hőfokon kínálja a közösségi élményt.

Mindenki, aki hitre jut, érthető módon arra törekszik, hogy Istennél békességre, boldogságra, egyfajta megelégedettségre leljen, és ezt egy bizonyos testvéri közösségben szeretné megkapni. És Isten tényleg megadja a szükségeink beteljesedését, de az Ige szerint mindezeknél van egy nagyobb szükségünk is. A legfontosabb mégis csak az, hogy „szentek legyetek, mert én szent vagyok, azt mondja az Úr”. Ha meg kell küzdenem a közösségért, akkor magammal is meg kell vívnom a harcot. Ha ellenállásba ütközöm, lehet, hogy az több mindent kihoz belőlem, mint ha jól érezném magam a bőrömben egy bizonyos gyülekezetben, ha könnyű lenne ott nekem. A legnagyobb problémának azt látom, hogy az egyedüli és mindent meghatározó szempont, hogy hogy érzem magam valahol, és fel sem merül, hogy szolidarizálnom kellene a gyengébbekkel, a testvéreimmel, az egyházammal, pedig ez jelentené a keresztyén szeretetet. Erre a helyzetre is érvényes, hogy jobb adni, mint kapni. A református egyház nemcsak tan-közösség, hanem szolgálati tér és szolgálati közösség is: azoknak a közössége, akik felé szolgálnom kell, illetve akikkel együtt szolgálhatok.

Az Ige szerint nem én választom meg, hogy kikkel dolgozom együtt Isten szőlőskertjében, nem lehetnek igényeim az alapján, hogy ki szimpatikus nekem, és ki nem. A szolgálatra elhívó Úr dönt ebben a társulásban. Az egyház egy kicsit olyan, mint a család, nem én mondom meg, hogy kinek az öccsévé szülessek, nem űzhetem el a családból a húgomat, mert nem tetszik a képe, és nekem egy másik kellene. Az egyazon családba elhívottakat az Isten gyűjti össze.

Azt mondtad, hogy Isten azért az érzelmi igényeimet is kielégíti, még ha nem is ez az elsődleges. Van, aki a hitben még erőtlen, nem tudja vállalni azt a hősiességet, hogy egyedül végezzen bizonyos szolgálatokat, mert senki nem áll mellé, és nem megy neki az, hogy esetenként kemény, de szeretetteljes kritikával illesse a tévelygéseket, és így, építő módon maradjon meg a gyülekezetben – miközben úgy érzi, lelkileg alig kap ott valamit.

Ha egy templomban kizárólag csak politikai beszédeket tartanak, ha csak Kossuth Lajosról prédikálnak, és a himnuszt bömböltetik, akkor is lelkész minden istentiszteleten felolvas – mert a liturgia szerint fel kell olvasnia – a szószékről egy igét. Azon az igén el lehet gondolkozni, Isten üzenetének lehet venni arra a hétre. Az illető imádkozhat a lelkészért, az egész gyülekezetért, pláne ha senki sincs felébredve abban a gyülekezetben. És nem kell úgy tekintenie a gyülekezet tagjaira, mint akik elvesztek, nincsenek sehol hitbelileg, hanem nézhet rájuk úgy is, mint jövőbeli testvéreire, reménység szerint. Mindehhez nem kell nagy hősiesség. Az első keresztyének vérüket adták volna egymásért, a reformátorok pokoli kínok között élték meg, hogy egyházszakadásra került sor, mert ők ezt semmiképpen nem akarták. Mi viszont csak azzal törődünk, amit azért szenvedünk el, mert benne maradunk egy „halott” gyülekezetben.
Az, aki például valamilyen neoprotestáns felekezetbe távozik a református egyházból, hamarosan rájön, hogy illúzió volt azt hinni, hogy ott nincsenek intézményesült alakzatok. És előbb-utóbb bekövetkezik a kiábrándulás. A legrugalmasabb keretek között működő egyházakban is ott van a hatalom kísértése, újratermelődnek a hatalmi viszonyok. Nagyon sok neoprotestáns felekezet szidja a katolikusokat, hogy ott pápai meg papi uralom van, ugyanakkor roppant nagy gazdasági és tanításbeli hatalom összpontosul saját vezetőik kezében. Banális formaság, de a református egyház fönntartja azt a gyakorlatot, hogy a presbiterek számolják a perselypénzt, azaz nem kezelheti a gyülekezet pénzét csupán egyetlen ember. Lehet, hogy azt mondja valaki, hogy nincs élet abban a református gyülekezetben, de kérdem én, hogy akkor mi az élet. Az nem a halál jele, amikor csak egy ember dönt a pénz fölött? Csakhogy mi az életet a melegséggel, a „jól érzem magam”-mal tévesztjük össze. És a szigorúságot, a rendet, élettelenségnek tartjuk, mert ilyen a korszellem, és ez az egyházban is beszivárog.

Attól pedig, hogy hű vagyok ahhoz a gyülekezethez, amelyikben nem érzem túlságosan jól magam, még kereshetek lelki társakat a nagyobb közösségből, más falvak vagy más városok református gyülekezeteiből. Hitben érettebb keresztyén testvéreket, akikkel meg tudom beszélni a problémáimat, a hittel kapcsolatos kínzó kérdéseimet, akiktől tanácsot kérhetek, akikkel megélhetem a testvériséget. Manapság, ha valakinek van számítógépe és internet-kapcsolata, percek alatt kapcsolatba léphet keresztyénekkel a világ bármelyik pontjáról, lehet postai úton is levelezni, van telefon, szükség esetén közösen imádkozhatunk akár telefonban is. Van vonat, van busz, időnként meglátogathatjuk egymást. Korlátlan lehetőségei vannak a közösségyakorlásnak. Más gyülekezetek tagjaival is végezhetünk közösen szolgálatokat. Éppen ezért van szükség missziói egyesületekre, szövetségekre, hogy azok, akiket Isten speciális szolgálatokra hív el, legyen, akikkel szövetkezzenek, akkor is, ha a saját gyülekezetükben, ahová járnak, nem találnak maguknak munkatársakat. Ezért jött létre a CE Szövetség is, ami egy olyan fészek az egyházban, ahová mindig visszatérhet az ember megmelegedni, új erőre kapni. És szolgálhatunk együtt más felekezetek tagjaival is, megélve a világegyházzal, a Krisztus testével való teljesebb, tágabb közösséget.

(Kis Tükör 2004, október)