A kis könyvecske, az Újszövetség a Zsoltárokkal, belefért a zakóm zsebébe. Amikor másodszor is megjelentek a budai bérházbeli lakásom ajtajában a „begyűjtők”, hogy málenkij robot-szolgálatra induljak, szinte gépiesen csúsztattam a zsebembe. Nem is gondoltam, hogyan fogja befolyásolni további életemet ez a kis könyvecske.

1945. március elsején történt mindez. Engednek kellett a parancsnak, ha nem akartam ellenszegülésemmel magamnak és családomnak bajt okozni. Arra számítottam, hogy most is, mint ahogyan korábban történt, még aznap hazaengednek a Duna vasúti hídjának töltési munkálataiból. De számításomban alaposan csalatkoztam.

A főváros előttem ismeretlen házaiban helyeztek el a „továrisok”, sorstársaimmal együtt, mind nagyobb számban összegyűjtve bennünket. A második hét végén Máramarosszigetre szállítottak, néhány nappal később pedig egy ukrajnai láger kapuján fordult be menetünk. Itt csoportunk biztonsági ellenőrzésen esett át. Az udvar közepén levő fürdőház volt az első állomás, ahol először le kellett vetkőzzünk, majd a fertőtlenítő medence vizén átkelve egyszerű munkásruhát adtak ránk. Ezután a drótkerítéssel kettéválasztott udvaron várakoztunk a csoport többi tagjára. Én is ott szorongtam, minden tulajdonomat elveszítve. Szívemet keserű bánat töltötte el: „Legalább a kis Bibliámat tarthattam volna meg... De Te, Mindenható Uram, így is segíthetsz...”

Búskomoran bolyongva az udvaron figyeltem fel arra, hogy a fürdőház mellett, a kerítéssel elválasztott udvar másik felébe hordják levetett ruháinkat, és nem messze a dróthálótól egymásra dobálják őket. Oldalról az egész területet hatalmas szögesdrót kerítés fogta körbe, amely mellett tőlem nem messze egy őrkatona állt.

Észrevettem, hogy az egyik újonnan hozott rakás tetején éppen az én zakóm van. „Ó, édes Jézusom” – mormogtam – „ha egy hosszabb bot vagy fokos lenne a kezemben, akár át is cibálhatnám a zakómat, és legalább a kis Károlit magamhoz vehetném...” Belső sopánkodásom közepette látom, hogy az öreg szakállas őr letámasztja géppuskáját, lekocog a lépcsőn, egy, az ő számára épített kis ajtón bevánszorog a ruhákhoz: „Hm? Hm?” – kérdezget mutogatva. „Azt! Azt!” – kiáltottam fel – „ott, a zsebében van az én kis Bibliám” – és mutattam magamon a zseb helyét. Ő megértette, megtalálta, és a kerítésen átdobta nekem. Ezután visszacammogott a helyére. „Uram, ez csoda...”. Könnyeztem.

A pribitkibeli erdőlágerben favágás volt a munkánk. Két-három fős csoportokban fűrészeltük, vágtuk, döntöttük és a megadott méretű rakásokba hordtuk a fákat. Egyik nap az én feladatom lett a kész rakások számbevétele. Járkáltam a meghagyott fiatal fák között, egyik csoporttól a másikig. Egyszer csak hallom az ismert kiáltást: „Vigyázz, dől a fa!” Tőlem mintegy tizenhat méterre harsant a figyelmeztetés, és a körülbelül 25 méter magas fa dőlt is éppen felém. Azt találgattam, hogy a meghagyott fiatal fák vajon melyik irányba tolják majd el az esésben levő, és először előre, majd hátra próbáltam lépni. Ámde a gondozatlan erdő nagy avarjában a kusza indák sűrűje a lábamra tekeredett, és már nem léphettem semerre. Kezemmel megszorítottam a zsebemben meglapuló kis Bibliámat: „Istenem, legyen, ahogy akarod...” S akkor azt láttam, hogy felettem mintegy négy méter magasságban a vastag szálfa kettészakad és úgy zuhan le. Az egyik része tőlem egy-két méterre jobbra, a másik balra. Ezután a második eset után beírtam a kis könyvecskémbe (ma is olvasható halványan): „Hívj segítségül a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

A harmadik esemény még érdekesebb. Már másfél éve dolgoztunk a lágerben, amikor új lehetőséget jelentettek be az orosz lágerparancsnokságról. A heti egy-két alkalommal reggelenként megtartott jelentésadási gyülekezések egyikén az idelátogató politikai felügyelő tiszt kihirdette, hogy új szakmunkatáborok létesülnek, és szakképzettség szerint lehet ezekbe jelentkezni. Felsorolták a lehetőségeket is. Hosszabb tűnődés után úgy határoztam, hogy számomra a legelőnyösebb, ha a moszkvai „tudományos lágerbe” jelentkezem. Ha semmi más hasznom nem is származik belőle, legalább oroszul megtanulok, amire otthon szükségem lehet majd. Ezt elmondtam kárpátaljai magyar tolmácsunknak, aki a következő gyülekezőn jelentette a központi lágertisztnek. Amikor rám mutatva befejezte, előugrott a helyi lágerparancsnok, és rikoltozni kezdett. Megrettenve vártam a fordítást: „Azt mondja a parancsnok elvtárs, mit gondolsz, ő talán nem tudja, hogy te minden este a barakkban Bibliát olvasol a foglyoknak? Ilyen embert javasoljon ő Moszkvába? Szó sem lehet róla!” Ezután úgy két hónap múlva közlekedési baleset következtében lábsérüléssel befektettek először a korosztyeni, majd a berdicsevi kórházba, ahol még gyógyszer sem volt. Ez idő alatt állították össze a hazakerülendők első csoportját. Amikor engem megvizsgáltak, a tolmácsom szerint ezt mondták: „Ez már nem tud itt dolgozni többé, annyira azért mégis jól van, hogy a fejével el lehet számolni a leadáskor.” Így aztán 1946. október 15-én Debrecenben átadtak a magyar hatóságoknak, ahol megkaptam az 50%-os hadirokkant igazolványt. Bekötött lábbal, bottal a kezemben indulhattam Budapestre, a családomhoz. Hamarosan befeküdhettem az Irgalmasok Kórházába, ahonnan hónapok múlva ugyan, de már csak 25%-os rokkantsággal hazaengedtek.

Ki tudja, ha a moszkvai táborba kerülök, hasonlóképpen hazajutok-e. Olyannal ugyanis nem találkoztam, aki abból a táborból hazaérkezett volna. E hibás tervemtől is „megmentett” az írott Igém.

Elkísért mindenhová ez a megkopott, tépett kis Biblia. Bár már tudom, hogy felém irányuló munkája mégsem biológiai, természeti élet csodáinak sora volt, hanem az örök élet örömüzenetének megértése. Hiszen azóta megtanultam belőle azt is, hogyan lehet az érdek és az önzés „hadifogságából” örök szabadságra eljutni.

(Kis Tükör, 2005. január)