Ambrust három éves kora körül nagyon érdekelte a halál.

– Anya, ki fog előbb meghalni, te vagy én?

– Ha nem történik semmi tragédia, és természetes halállal halunk meg, akkor normális esetben én, mert én vagyok az idősebb.

Másnap újra előhozta a témát.

– Anya, te nagyon szomorú lennél, ha én meghalnék?

– Hát persze, hiszen tudod, borzasztóan szomorú lennék.

– De anya! Megígérted, hogy te halsz meg előbb!

Tavaly új házba költöztünk, amihez óriási hegyoldal is tartozik. Gyakran emlegettük tréfásan: akkora helyünk van itt, hogy a hegytetőre még egy szép kis kápolnát is építhetnénk, úgy sincs Törökbálinton ortodox templom. Egyszer barátok jöttek hozzánk vendégségbe, akiknek a házunkat mutogattuk. Egyszer csak Lőrinc a vendégek elé állt, és csillogó szemekkel újságolta nekik: – A kertbe pedig apa egy kápolnát fog építeni, hogy ne kelljen templomba járnunk!

Heléna egyszer megkérdezte, hogy mi az, hogy remete:

– A remete olyan szerzetes, aki egyedül él, általában barlangban lakik, és egész nap imádkozik – válaszoltuk.

Léna megértően bólintott.

– Ugye azért imádkozik, hogy kitaláljon a barlangból?

Ambrus már egészen kicsi korában megszokta, hogy a reggeli és az esti ima után meg kell puszilnia a keresztet, ezt mindig nagy buzgalommal, szívvel-lélekkel végezte. Ha könyvben keresztet látott, azt is megpuszilta.

Egyszer temetésre kellett mennünk, Ambrus talán másfél éves lehetett. A temetőbe érve lelkesen felmászott a sírkövekre, hogy megpuszilja a kereszteket. Így persze rettentő lassan haladtunk, ezért nagy nehezen rábírtuk Ambrust, hogy csak dobjon puszit a kezével. Kis megütközéssel fogattak, amikor egy csókokat dobáló kisgyerekkel értünk oda a temetésre.

Ambrust kétéves korában elvittük egy kolostorba. Az ebédlő falán egy freskó a poklot ábrázolta, benne tekergő, vicsorgó sárkánnyal, ami láthatólag félelmet keltett Ambrusban. Egyik ebéd után aztán egészen a kép közelébe merészkedett, óvatosan megsimogatta a sárkányt, és kedveskedve így szólt hozzá:

– Naaa, legyünk barátok!

Ambrus négyéves korában egyszer az aranyló naplementét szemlélve elgondolkozva kérdezte:

– Apa, mit fogunk a mennyben csinálni?

– Mindig Istennel leszünk, köré gyűlünk, boldogok leszünk, és dicsőíteni fogjuk őt.

– Mondd, apa, nem lesz az nagyon unalmas? És Krisztus nem unatkozik a trónuson az Atya mellett?

Húsvét éjszakáján a gyerekeket rövid alvás után felébresztettük, hogy részt vehessenek az ünnepi liturgián. Éjjel egy óra körül volt. Kicsit álmosan, bambán ültek az ölünkben, és csendben hallgatták Aranyszájú Szent János gyönyörű húsvéti beszédét. A beszéd vége felé az elkészített lakomáról szólt, amely mindenkit egyaránt vár. Lőrinc erre felrezzent, ragyogó arccal felém fordult, és boldogan felkiáltott: – Anya, lakoma is lesz!!!

(Kis Tükör, 2004. január)