Főoldal > Hitélet > Andrew Fellows előadása Révfülöpön

Andrew Fellows előadása Révfülöpön

Az Isten nélküli ember nyomorúsága és a boldogság Istennel

Pascal szerint létezésünk alapja, teremtő Istenünk egyben boldogságunk alapja is.

Adminisztrátor 2012. január 24. 0 hozzászólás

2006. márciusában Révfülöpön „Boldog-boldogtalan” címmel szervezett konferenciát a L’Abri néhány magyarországi rajongója. Hogy mi az a L’Abri? Egy családias intézmény. Maga a szó franciául ’menedéket’ jelent, az első L’Abri közösség úgy jött létre, hogy Francis és Edith Schaeffer 1955-ben a svájci Alpokban megnyitotta otthonát olyan keresztyén és nem-keresztyén diákok számára, akik az Istennel és az élettel kapcsolatos kérdéseikre keresték a választ. Dr. Schaeffer keresztyén teológus és filozófus volt, számos nagy hatású könyvet írt a teológia, a filozófia, a kultúra és a művészetek témakörében. Az elmúlt ötven évben Angliában, Hollandiában, Koreában, Svédországban, az Egyesült Államokban és Kanadában is létesültek L’Abri központok.

A révfülöpi konferencia magyar és angol szervezői azért adták a rendezvénynek a boldog-boldogtalan címet, mert ez a többértelmű szókapcsolat szerintük jól kifejez valamit abból, amit a Francis Schaeffer alapította L’Abri képvisel: ahogy Krisztus is rendelkezésére állt boldog-boldogtalannak, úgy a L’Abri kapuja is nyitva áll mindenki előtt, aki választ keres Istennel és az élet értelmével kapcsolatos kérdéseire.

„A boldogság keresése alaptörekvése minden embernek, de a boldogság mibenlétét és annak elérését firtatva legtöbbször közhelyes válaszokba ütközünk. A hétköznapi értelmezés szerint a boldogság vagy egy szűk csoport kiváltsága, vagy egy irracionálisnak tűnő és érthetetlen megelégedettségi állapot. Vajon a keresztyénségnek van-e mondanivalója a boldogságkeresőknek? Egyáltalán fontos-e a boldogság a keresztyének számára?” – olvassuk a rendezvény meghívójában. A konferencián szó volt a boldogságról és a boldogtalanságról, az élet teljességéről és sok más érdekes témáról.

Boldog-boldogtalant meghívtak rá.

Köszönjük a szervezőknek, hogy megengedték, hogy a Kis Tükör egy kis ízelítőt közöljön a rendezvény előadásainak anyagából. Andrew Fellows előadásának rövidített, szerkesztett változata következik:

 

Az égbolton magasan köröző sas tekintete hatalmas területet fog be – ilyen kiterjedt a boldogság témája is, amelyről most beszélni kívánok. Ezért csak madártávlatból közelítem meg ezt a bonyolult kérdéskört, és csak bizonyos pontjaira fogok „lecsapni”.

Abból szeretnék kiindulni, hogy az ember boldogságra teremtetett. Nemcsak a keresztyénség vélekedik így, hanem például Arisztotelész is. A nagy görög gondolkodó azzal kezdi Nikomakhozi etikáját, hogy „az emberi létezés célja a boldogság”. A boldogság szó modernkori jelentése meglehetősen sekélyes ókori használatához képest, ma inkább valami felületes érzelmi állapotot értünk rajta. A régi korokban, Arisztotelész és Jézus idejében a boldogság inkább státust, helyzetet jelentett. Valamit, ami lényünk legbensőbb lényegét érinti, a tökéletes kiteljesedést. A teljességet megélő embert nevezték boldognak, aki a „shalom”, a béke állapotában van. (A béke szónak az ókorban szintén sokkal gazdagabb volt a jelentése.) Aki teljes egész, az boldog, és ez a jól levés kellemes érzését is magába foglalja, de annál sokkal többet is.

Nem szoktunk erre gondolni, de Isten maga is szerfelett boldog, mégpedig a Szentháromságon belüli tökéletes egység és összhang folytán. És amikor mi megtapasztaljuk a boldogságot, amelyre rendeltettünk, tulajdonképpen a Szentháromság boldogságából részesülünk.

Pascal híres apologetikai művében, a Gondolatokban az Isten nélküli ember nyomorúságáról ír, és az ember boldogságáról Istennel. Pascal szerint létezésünk alapja, teremtő Istenünk egyben boldogságunk alapja is. Nyersen fogalmazva, aki boldogtalan, az nem illeszkedik bele Isten teremtő tervébe. Az Istennel való kapcsolat viszont olyan teljességet ad, és a vele való összhang olyan pozitív érzelmekhez juttatja az embert, amely csak ennek a viszonynak lehet az eredménye.

De hogyan is értsük azt, hogy boldogságunk egyedüli forrása Isten? A mindennapok apró örömei: a találkozások, a külföldi időtöltések, a munka öröme mind semmi? Igaz volna, amit egyik énekünk ad Jézus szájába: „Rossz a világ, énnékem add (ti. a szívedet), fiam!”? Isten a boldogságunk egyedüli forrása, minden egyéb félrevezető és hamis?

Ahhoz, hogy erre felelni tudjunk, meg kell vizsgálnunk, melyek az emberi élet legnagyobb feszültségei, boldogulásunk akadályai. Isten egyfelől függetlenségre teremtett minket: hogy meghódítsuk a földet, uralkodjunk a teremtett világon, szabadon, belátásunk, bölcsességünk, döntésünk szerint. Hogy kezünk, értelmünk nyomot hagyjon az univerzumon. Ugyanakkor függőségre is teremtettünk, személyes jólétünk, boldogságunk azon múlik, hogy mennyire szoros a Teremtőnkkel való kapcsolatunk. Hivatásunk beteljesedésében tulajdonképpen a Teremtő részestársai vagyunk, vagyis „független függőségre” rendelt minket. A teremtett világon az uralmat csak Istenbe kapaszkodva tudjuk helyesen megvalósítani. Pascallal szólva: Istennel boldogságra, nélküle nyomorúságra jutunk.

Boldogságunk három alapvető szükségnek a függvénye: szükségünk van biztonságra, a hatalom szabadságára, és arra, hogy értelmét, jelentőségét lássuk az életünknek. Az első szükségünk elég nyilvánvaló, ezért csak felvillantok egy képet, amely szerintem leginkább ki tudja fejezni, mi mindent foglal magába. Ez pedig a gyermekét szoptató anyáé, melynél nincs szebb látvány ezen a földön. Táplálék és ölelés, meleg és biztonság, megkülönböztetett figyelem, teljes rátapadás az élet forrására – minderre nekünk is szükségünk van.

A felelősség az a törvényes hatalom, amellyel Isten ruházott fel minket, amikor az édenkert művelését megparancsolta. Művelni nem más, mint határokat szabni, magot ültetni, a jót a gyomoktól megvédeni, rendet szabni és fenntartani. Úgy tevékenykedni felségterületünkön, úgy terjeszteni ki hatalmunkat, hogy nemes növények szökkenjenek szárba munkánk nyomán.

Hogy szeretnénk értelmét érezni az életünknek, azt is jelenti, hogy vágyunk arra, hogy a másik ember megerősítse értékességünket, egyediségünket. Abban gyökerezik emberi méltóságunk, hogy nem maradunk névtelenek a tömegben, kivehető arcunk, egyéniségünk, nevünk van.

A bűnbeesés nagy rombolást vitt véghez: összetörte a shalom-ot, a békét, az Istennel való egységet, és ez mindhárom területen megrázta az életünket. Az emberiség folyamatosan megtapasztalja az anyagi szegénységet – még ha a világ különböző pontjain más-más mértékben is. Az érzelmi szegénységet és a lelki-spirituális szegénységet is megtapasztaltuk valamennyien. Az emberek egymáson uralkodnak, és nem feltétlenül csak az elnyomó politikai rendszerekben: elég gyakran találkozunk például azzal a szülői mintával, ahol a gyermeknek semmi önállósága, semmi döntési szabadsága nincs, aki a saját hibáiból nem okulhat, mert nem engedik neki elkövetni azokat. Vagy vannak munkahelyek, ahol az erős vezetői dominancia már régen kiirtotta az alkalmazottakból a kreatív munkavégzésnek még az igényét is. És akkor mitől érezze magát egyedinek, felcserélhetetlennek az ember?

Mindezeket a veszteségeket, melyek bennünket naponta érnek, különböző módszerekkel kompenzáljuk. Miért? Mert boldogságra teremtettünk: elkerülhetetlenül ott van bennünk az erős vágy a boldogság után. Ha teljességgel feladnánk a boldogság keresését, azzal a halált ölelnénk magunkhoz. Aki eljut egy olyan pontra, hogy már egyáltalán nem érdekli a saját boldogsága, az már elkezdett haldokolni. De általában amikor csorbát szenved ez a három szükségünk, melyeknek elengedhetetlenül be kell teljesülniük ahhoz, hogy boldogok legyünk, újabb és újabb módon próbálkozunk pótolni a hiányt. Egyéni recepteket, egyéni biztosítékokat, egyéni megoldásokat keresünk, amelyekkel tulajdonképpen felülírjuk a boldogságunk mennyei forrását.

Az említett fájdalmas vesztességeket legtöbbször már kora gyermekkorunkban megtapasztaljuk, ezért már akkor kialakítjuk azokat a stratégiákat, melyek révén boldogságot, örömöt remélünk. A hatalomvággyal kapcsolatos szükségünket perfekcionizmussal próbáljuk betölteni. Mindenki vágyik arra, hogy ebben a világban legyen egy hely, bármilyen kicsi is, ahol minden az általa meghatározott rendben történik. Hogy bebizonyítsuk, mennyire pótolhatatlanok vagyunk, képesek vagyunk erőnk határáig hajtani magunkat. Vagy gondoljunk például az úgynevezett kodependens társas kapcsolatokra, melyekben az egyik fél bármit elvisel a másiktól, ha cserében hallhatja azokat az énjét megerősítő kijelentéseket, hogy ő a legmegértőbb, leg......bb a világon. Valamit valamiért.

Idővel nyilvánvaló lesz, hogy ezek a megoldások csak pótszerek, nem elegendők ahhoz, hogy valóban boldogok legyünk, bármennyire is hiszünk bennük, és ragaszkodunk hozzájuk. Úgy próbáljuk pótolni általuk azt, ami hiányzik, hogy közben függetlenedünk Istentől, a valódi boldogság forrásától. Nem az a baj, hogy az ember uralomra tör, habzsolja az élet örömeit, vagy hogy mindenen ott akarja hagyni a keze nyomát, hanem hogy eközben minden kapcsolatot megszakít Istennel, és ezáltal romba dönti azt, amit Isten számára eltervezett.

Mit mond a Szentírás? Hogy a valóság, amit magunk körül felépítettünk, hamis, mert nincs kapcsolata létünk és boldogságunk forrásával. Ezt a valóságot szét kell rombolni, el kell bontani, vissza kell fejteni. Én azt tekintem érett keresztyénnek, aki ezt belátással, érzékenységgel, önkritikával tudja megtenni.

Jézus ebben is előttünk járt: a Lukács evangéliuma 4. részében leírt megkísértés történet ugyanis boldogságszükségleteink mindenikét érinti, és a kompenzálásukra tett kísérleteinket is felmutatja.

Jézus itt második Ádámként, az új teremtés zsengéjeként mintegy feltételezi az első Ádámot, aki az édenkertben annakidején behódolt a hamis boldogságreceptnek. A kígyó üzenete ott is az volt, hogy „megcsinálhatjátok a magatok szerencséjét”, kitaposhatjátok boldogságotok útját, nem kell Istentől függenetek. A gyümölcs mind a biztonság, mind a jelentőség-vágy szimbóluma: „amely nap esztek abból... olyanok lesztek, mint az Isten”.

A második Ádámnak, aki az igaz boldogságot hivatott visszaadni az emberiségnek, ugyanezekkel a kísértésekkel kellett szembenéznie. A pusztában a negyvennapos böjt után nagyon megéhezett, és „monda néki az ördög: Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré”. És Jézus a féligazságot – hogy a kenyér elégítheti meg, az csillapíthatja az éhségét, az adhat biztonságot, boldogságot – így kerekíti teljesre, valódi igazságra: „Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével.” Vagyis a mindennapos szükségletek kielégítésére, bármennyire is elengedhetetlen biztonságérzetünk szempontjából, végső boldogságunkhoz önmagában nem elégséges.

„Majd az ördög megmutatta néki e föld minden országait egy szempillantásban, és monda: ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.” Íme, az uralom kísértése – bizony kísértés, mert ugyan az ember arra rendeltetett, hogy a földet uralma alá hajtsa, de nem úgy, hogy függetlenítse magát a Teremtőtől, és mi mást jelenthetne a „te engem imádsz”, mint felhívást arra, hogy Jézus, az ember archetípusa végérvényesen szakítsa ki magát az Istentől függés kötelékéből. Jézus válaszában a teljes valóságot állítja helyre azzal, hogy azt mondja, az imádat kizárólag Istent illeti meg.

A harmadik és legbizarrabb kísértés az, hogy az ördög Jeruzsálembe viszi Jézust, a templom ormára állítja, és azt mondja neki: „Ha Isten fia vagy, vesd alá magad innét, mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol tefelőled, hogy megőrizzenek téged, és kezükben hordoznak téged, hogy valamiképp meg ne üssed lábadat a kőben.” Mit mond? Jeruzsálemben vagy, a város szívében, az egész ország figyelme erre a helyre összpontosul, itt mutasd meg, ki vagy. Íme, lehetőséged van nevet szerezni, híresség lehetsz, címlapra kerülsz, mert ha leugrasz, angyalok jelennek meg a megmentésedre. Jézus derűsen válaszol: „Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet” – ne tedd próbára Istent, nehogy az ugrás a földön érjen véget, és csontjaid miszlikbe törjenek.

Jézus nem bizonytalanodott el létének és boldogságának forrása tekintetében, még akkor sem, amikor valóban szükséget látott, amikor éhes volt és kiszolgáltatott.

Ahhoz, hogy boldogság-pótszereinket leleplezzük, nagy szükségünk van arra, hogy felismerjük vágyainkat. Szinte mindnyájan félünk tőlük, mert fájdalmat okoznak azzal, hogy olyan űrt képesek létrehozni bennünk, melyet nem egykönnyen tudunk betölteni. Ezért elnyomjuk őket. Ehelyett meg kell tanulnunk Isten elé vinni őket.

És meg kell tanulnunk fájdalmainkkal is szót érteni. Mindannyian elszenvedtünk már végzetes veszteségeket az emberi szükségeink mindhárom területén, és a fájdalom sokszor olyan nagy, hogy megbénítja az érzelmeinket, és jobbnak látjuk elfojtani azokat. Nem vagyok Freud feltétlen híve, de azt gondolom, hogy azok a mechanizmusok, trükkök, melyekkel boldogsághiányunkat kompenzáljuk, leginkább a tudatalatti szintjén valósulnak meg, vagyis folyamatosan, reflexszerűen és produktívan kompenzálunk. Megemésztetlen, át nem élt, fel nem ismert érzelmek gyötörnek, amelyeket ha megismernénk, átélnénk, éppen kompenzációs technikáinktól szabadulhatnánk meg.

Hol, miben szenvedtél veszteséget? Menj vissza azokhoz a korai időpontokhoz, és éld át mindazokat a negatív érzelmeket, mindazt a fájdalmat, amit okoztak. Ha felvesszük a kapcsolatot vágyainkkal és fájdalmainkkal, felismerjük féligazságainkat, közelebb juthatunk a teljes igazsághoz és boldogságunk valódi forrásához: Istenhez. Mire is figyelmeztet Pascal? Az ember nyomorult Isten nélkül. S csak Istennel lehet boldog.

 

(Fordította és szerkesztette: Bálint Ágnes)

 

(Kis Tükör, 2006. szeptember)




Max. 1000 leütés

Az Isten nélküli ember nyomorúsága és a boldogság Istennel