„Nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében neme előkelők, sőt lenézettek. És a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket.” (1Kor 1,26b–28)

Isten nem igazán jó üzletember vagy befektető. Egy racionálisan gondolkodó menedzser először a hatalmasokat: az előkelőket, a pénzeseket, a patrónusokat, a politikusokat akarja megnyerni az általa képviselt ügynek, a „nagy halakat” szemeli ki, s ha sikerrel jár, utána már megy minden, mint a karikacsapás. Isten azonban nem akarja ügyeskedéssel és rafinériával a maga oldalára állítani a nagyokat és az erőseket. Nem kalkulál, nem lobbizik, nem „játszik rá” a helyzetekre. Furcsa módon a legkisebb ellenállás felé halad, s a leggyengébb láncszemet választja ki magának. Az erőtleneket és nem az erőseket, a nemteleneket és nem a nemeseket. A bolondokat és nem a bölcseket. A betegeket: az ördöngösöket, a holdkórosakat, a gutaütötteket, a megszállottakat, a depressziósokat, a neurotikusokat, a narkósokat, az alkoholistákat, egyszóval a társadalmilag megvetetteket és lenézetteket. A világ és Isten értékrendje ugyanis teljes ellentétben van. Ami az embereknek bölcsesség, az Istennek bolondság, ami Istennek bölcsesség – az az embereknek bolondság. Az ember elképzeli Istent – filozofál, vitázik, „keres” (a hellén szellemre oly jellemző!), Isten viszont cselekszik.

Azt írta egyszer valaki, hogy a kereszt teológiája – úgymond – komor, sőt „humortalan teológia”. Pedig éppen itt ragadható meg az Isten humora! „Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket.” Micsoda mesteri, méltóságteljes és elegáns humorra vall ez a cselekedet!

A Korinthusi levél paradoxonokkal van tele. Isten úgy jelenik meg benne, mint a Nagy Rendező, a Nagy Dramaturg: a bolondokat kiemeli, a bölcseket elveszíti, az erőtleneket kiválasztja, az erőseket megszégyeníti. De ez a motívum ismerős számunkra a teljes Bibliából. Gondoljunk Anna énekére (1Sám 2,7–8): „Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, kiemeli a szemétből a szegényt.” Vagy Mária örvendező énekére! „Magasztalja az én lelkem az Urat! Hatalmas dolgokat cselekedett karjával, szétszórta a gőgösöket. Hatalmasokat döntött le trónjáról, és megalázottakat emelt fel. Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” (Lk 1,46;51–53) Ha az Isten cselekszik, megrendül a világmindenség, minden megfordul.

Pál apostol a korinthusi levélben nem ügyeskedik, udvariaskodik, nem kertel, nem taktikázik, hanem élesben, hatalmas erővel jeleníti meg Isten erejét, az evangéliumot. Ez a beszéd prédikáció, történés: a kereszt erejének, dünamiszának hirdetése: „Mert a keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk (megtartatunk), Istennek ereje.” (1Kor 1,18) A kereszt egyrészt bolondság (moria), másrészt Istennek ereje, hatalma (dünamisz). Mi is a kereszt? Nem egyszerűen egy fa, nem is csupán jelkép, hanem beszéd, Istennek Jézus Krisztus váltsághalála árán történő szabadításunkról szóló igehirdetése. A „kereszt” számunkra a hitünk fókusza, amely magába foglalja a megfeszített Krisztus teljes történetét – beleértve az ószövetségi előkészületeket, Jézus halálát és feltámadását is!

Mert Isten nemcsak beszélő Isten, hanem hatalmát is átadja annak, aki őt képviseli. Az igehirdetés azonos Isten igéjével. A keresztről szóló beszéd nem emberi bölcselkedés, hanem erő – Isten erejének – a történése, átadása. A kereszt hirdetése: Isten cselekvése. Amíg az emberi értékrend alulról próbál Istenhez közelíteni, addig az isteni logika ennek épp az ellenkezője: felülről jön az emberhez. Először a választottakhoz, aztán a lenézett senkikhez. Isten legnagyobb cselekedete az emberi történelemben: a kereszt. Hogy egyszülött Fiát adta áldozatul, hogy nem nekünk kell kiengesztelni az Istent és áldozatot hozni a bűnért, hanem Ő hozott áldozatot. Önmagát, Fiát bűnné tette értünk, aki elviselte helyettünk és érettünk a kárhozatot. Elvesztette, megölte gyermekét! Énérettem ölte meg, áldozta fel egyszülött fiát, hogy nekem életem legyen! Miattam. Helyettem. Érettem. Ez a keresztről szóló beszéd. Botrány a zsidóknak, akik jelt keresnek, és bolondság a görögöknek, akik bölcsességet kívánnak.

Az Isten „bolondsága” az, hogy elrejtette az ő bölcsességét a kereszt gyalázatába, önmaga ellentétének látszatába. Luther így fogalmazott: a történelem „Isten álarca” (larva dei). Aki nem érti, annak botránkozás és bolondság. De nemcsak a pogányokat és a zsidókat tréfálta meg az Isten, hanem mindnyájunkat: keresztyéneket, teológusokat is. Mert mi állandóan újratermeljük a „pogányságot” és a „zsidóságot” önmagunkban és egymás között. Krisztus keresztje, a keresztről szóló beszéd viszont állandóan „destabilizál”. Megszégyeníti a keresztyénnek vélt stabil értékrendünket. Megmutatja nekünk, mennyire fogékonyabbak az evangéliumra a kegyes vallásosság(unk)tól még meg nem rontottak, a kisemmizettek, a marginalizáltak, a megbélyegzettek, a fogyatékosok, a betegek, a hitben erőtlenek. Által Isten bennünket ráz fel és szólít meg, s figyelmeztet, hogy egy testben vagyunk: a tudás nem az enyém, hanem a beszennyezetté, az egészség nem az enyém, hanem a betegé. Egymásra utaltak vagyunk, testben egymásnak tagjai vagyunk. A kereszt arra van, hogy a mi stabilnak vélt hitünket is „megkérdőjelezze”, „megbotránkoztassa” azért, hogy felfrissüljünk. Hogy sohasem a saját hitünkben, kegyességünkben, hanem Isten erejében higgyünk.

Luther a Heidelbergi disputációban szembeállítja a dicsőség teológusát a kereszt teológusával: „Nem az a méltó a teológus névre, aki Isten láthatatlan dolgait a teremtettségben értelemmel szemléli, hanem az, aki Isten látható dolgait is árnyékként, a szenvedések és a kereszt által érti meg. A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami az igazság.” A kereszt adja az egyedül helyes látásmódot. A keresztet szemlélni kell, hogy visszaadja igazi látásunkat. A kereszt megrémít, de meg is vigasztal. A kereszt megtámad bennünket, megtámadja hitünket. A kereszt saját vallásosságunkat, sőt hitünket is megalázza, megrendíti, aláássa – „kizökkent, hogy helyrezökkentsen”. Mózesnek is hátulról mutatta meg magát. S ezzel az „üdvmohó”, kíváncsi Mózest meg is alázta. Isten a maga dicsőségét a szenvedésben, a mocsokban, önmaga ellentétében mutatja meg. Elrejti önmagát, de a keresztre tekintőnek feltárul a titok. A kereszt titka – bölcsessége. Minket is megaláz, porba dönt. Tőle szokatlan, idegen dolgokat cselekedett, csak azért, hogy igazi arcát, a minket megmentő könyörületét mutassa meg.

Mit jelent a kereszt bolondsága? A keresztről való beszéd a Krisztusról szóló beszéd, az igehirdetés vállalása. Ez a beszéd bolondnak tűnik a világ szemében. Luther így fogalmazott: „Isten udvari bolondja vagyok”. Merek és akarok „bolondul” élni, a világ, az egyház elvárásaira fütyülni, mert lelkiismeretem Isten igéjének a foglya! Ez a bohóckeresztyénség, ami mindig is bosszantja az elkényelmesedő, megkeményedő, intézményesülő, a szegényekre, a kitaszítottakra, a betegekre érzéketlenné váló polgárkeresztyénséget. A keresztyén ember mindig „kilóg a sorból”, „más, mint a többiek”. Vállaljuk-e a kereszt bolondságát? Felfrissítette-e a kereszt a hitünket? Megértettük-e, hogy a kereszt sokkal nagyobb a mi hitünknél?

(Kis Tükör, 2004. február)