1952 utolján vagy 1953 elején jött egy fiatal lelkész a falunkba, Monospetribe, név szerint Török Bálint, aki úgy hirdette az Igét, hogy mindég azt éreztem: rólam van szó. Hunnét tudja ez a Bálint, amit énrólam mondani kell?! Felköltötte bennem azt az érzést, hogy nem vagyok a helyemen.

Egyszer teleírtam egy irkalapot, mind a két oldalát, és egy hétköznapi istentiszteleti alkalommal odaadtam Török Bálintnak. Azt írtam arra a lapra, hogy én hiszek, még kalapot is emelek, amikor harangoznak, és gyerekkoromtól szeretek dolgozni az egyháznál. Ez igaz is volt, már gyerekkoromban mentem tengerit morzsolni, s ahogy nőttem, mikor mi volt a dolog, mentem segíteni. Egyszer, amikor a szövetkezethez értünk, a gondnok be akart hívni, hogy fizet valamit, de én már gyerekkoromban sem láttam jónak, hogy az egyház pénzéből iszogassunk, és nem is mentem be vele. Beleírtam azt is a levélbe, hogy mikor édesapám meghalt, én is szerettem volna meghalt, mert hittem az Úr Jézus tanításait és az örök életet.

Éppen, amikor odaadtam a lelkésznek ezt a levelet, akkor este itt volt Zilahról Porcsalmi József feleségestől – ez egy órásmester volt – és hirdette az Igét. Mikor lejött a szószékről, a felesége beszélt a lányokhoz a gyülekezetből. Azt mondta nénik, többek között, hogy előbb a mennyei vőlegényt találják meg, s aztán ráérnek a földit keresni. Mikor kimentünk, megtudtam, hogy Porcsalminak órás szakmája van. Nékem volt egy órám, amit meg kellett javítani, és megkérdeztem tőle, hogy elvihetem-e hozzá másnap Ábrányba. Mert Vedresábrányban lakott Török Bálint tiszteletes úr, és őnála volt elszállásolva. Erre azt mondja, hogy eljön inkább ő hozzám, oszt megjavítja nálam. Mondom: szívesen, örömmel fogadom. Elköszöntünk, s mentünk haza, mink is, ők is.

Otthon mondtam a feleségemnek: készülj, holnap vendégünk lesz, egy órásmester, megjavítja az órát. Hát készült is a drága feleségem. Megjött másnap Porcsalmi Józsi, s hozta az irkalapot, amit a tiszteletes úrnak adtam oda. Letette az asztalra, és mondta: „ez egy farizeusi kép”. Hát gondolják el, amikor én az egyházban minden áldozatot meghoztam, ha kellett kaszáltam, ha kellett építettem, meszet kavartam, mindent csináltam, s nekem ezt mondja valaki: „ez egy farizeusi kép”! Olyan voltam, mint akit leöntöttek forró vízzel. Nem szóltam hozzá, azt sem tudtam mondani neki, hogy üljön le, a feleségem ültette le. Odaadtam neki az órát, oszt csinálja. Ő javította az órát, én meg szótlanul ültem mellette, kimentem, bementem.

Eljött a dél, megebédeltünk. Magamhoz sem tértem ebéd után, hozzáfogott énekelni egy éneket, amelyiknek minden verse úgy kezdődött: „Jézus enyém”. Mikor a harmadik versszakot is elénekelte, s az is azzal fejeződött be, hogy „Jézus enyém”, én azt végképp úgy értettem, hogy Jézus csakis az övé, s az enyém nem. Ezt is mondta, nem? Mert ha Jézus csak az övé, azzal azt is mondta, hogy az enyém már nem. „Na, ha a tiéd, akkor üljél itt vele!” Kimentem az istállóba, s etettem a jószágot.

De ő utánam jött, a vállamra tette a kezét, és a bűneim felől kérdezett. Nyöszörögtem neki valamit, hogy mi történt a katonaságnál, aztán bementünk, és megkérdeztem, mivel tartozok az óracsinálásért. Azt mondja, nem kell fizetni semmit, ő ezt az Úr Jézus nevében javította meg. Na, gondoltam, nem maradok én neked adós. Kimentem a konyhába, levágtam egy darab szalonnát és egy szál kolbászt, becsomagoltam, s odatettem az asztalra, hogy ha megyen el, odaadom neki. Közben megjött Török Bálint tiszteletes úr. Na, az meg az öcsémnél volt, Jánosnál. (Ő sem járt nagy eredménnyel akkor, de később megtört a jég Jánosnál is.)

Egy perc múlva indulniuk kellett a vonathoz, s együtt mentünk az állomásra négyen. Nem tudtam odaadni a csomagot az órajavításért, nem volt már annyi erőm akkor, hanem vittem magammal, hogy majd odaadom. Mentem utánuk, mint egy pulikutya. Egész úton nem jött szó a számra, annyit mondtam csak, mikor már közel voltunk az állomáshoz, hogy „milyen ködös idő van”. De hát én most már tudom, hogy Porcsalmi értem szüntelen imádkozott. Mert én annyira meg voltam kötözve, hogy tehetetlen voltam a beszédben is. Éreztem, nincs valami rendben, és ahogy bementünk a váróterembe, nagyon rosszul lettem, szinte tán könyörögtem is, hogy valami történne velem. És azt az igét kaptam, hogy „van nekik Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat”, azaz éljenek az Isten parancsolatai szerint. A szegény Lázár történetéből van ez az ige, mikor a gazdag beszélget Ábrahámmal. És én akkor azt mondtam: hát ezek azok a próféták, ez az Isten népe, ezek az Isten gyermekei, és nekem itt kell valamit tenni. S akkor Porcsalminak megfogtam a vállán a kabátot, kihúztam a teremből, s azt mondtam neki: „beösmerem, hogy az Istennek minden törvényét megszegtem, és méltó vagyok a kárhozatra”. Ő azt mondta: „Sándor, akkor imádkozzunk!” Én már azelőtt írogattam imádságot is, énekeket is, és ilyen-olyan verseket, a magyar világban vallásos előadást tartottam a szövetkezetben, de akkor ott a szívemből, kegyelemből, a Lélek által ömlött belőlem a hálaadás. Éreztem, hogy szabad vagyok. Olyan könnyű voltam, hogy tudtam volna repülni.

Jöttünk az öcsémmel, Jánossal hazafelé, s amikor odaértünk, ahol elvált az utunk, megálltunk, és azt mondtam neki: „Hallott, öcsém, ha eddig valamivel megbántottalak, bocsáss meg, mert én ezen az úton nem akarok többé járni.” Annyiszor kérdeztem már a testvéreimtől: ki mondatta ezt énvelem. Hunnét tudtam, hogy más úton kell járni? És hunnét tudtam, hogy mi az a más út?

És bizony más út volt. Volt Szentlélek általi erő a bűn elhagyására, az óemberi természet megfeszítésére, bocsánatkérésre. Az Igének a mindennapi elolvasása és imádság által naponként kértem a Szentlélek vezetését és annak világosságát. Hittel olvastam, és hittel imádkoztam, és úgy éreztem, nem hiába, mert az Úr megadta, amit kértem, ha az Ige szerint volt a kérés. Persze van, hogy valakikért imádkozom, és még nem történt semmi. De azért nem hagyom abba, mert Ő ígérte meg, és az Úrnak az ígéretei igazak és ámenek. Ezt több mint ötven éve tapasztalom.

És hála legyen az Istennek, arra is adott erőt, hogy bocsánatot kérjek azoktól, akikkel haragban voltam. Mert volt olyan is, akivel ha találkoztunk, nem is köszöntünk egymásnak. Egy alkalommal mentem Vedresábrányba, és előttem ment egy szekérrel ez a haragosom. Felléptem a szekérre, kezet fogtam vele, és azt mondtam neki: „Én tovább nem akarok haragudni reád.” És úgy adta jelét, hogy ő sem haragszik, hogy mikor a pincéje előtt mentem el, behívott egy pohár borra. Én pedig bementem, még ha nem is kívántam a bort.

Attól kezdve, hogy másképpen kezdtem járni, gondolkozni, drága feleségemmel is megkülönböztünk – de csak egy rövid időre, mert egy szép napon ő is átadta az életét. Többek között azt is kérte az Úrtól, hogy bocsássa meg az ő vakságát. Mire a lelkész azt mondta: hála az Úrnak, hogy egy vak meggyógyult. Egy szép napon eldőlt bennem, hogy vallást tegyek a bűneimről a feleségemnek is. Ha féltem is a következményeitől, megvallottam, hogy a katonaságom idején paráználkodtam. És akkor magához ölelt, és ezt a bűnt soha-soha nem vetette a szememre.

(Kis Tükör, 2004. július–augusztus)