Tényleg mindennek megvan a maga ideje, állapítottam meg örömmel, és elégedetten megtapogattam a táskámban lapuló diktafont hazafelé menet a késő esti bibliaóráról. A marosvásárhelyi IX., Tulipán utcai egyházközség nőszövetségét már régóta kerülgetem a riportkészítés szándékával. Történik azért ott egy-két dolog, hallottam többektől, és kíváncsi lettem. A tervezett riport azonban sehogyan sem akart összejönni. Ott ültem hétfőnként a bibliaórákon, figyeltem az arcokat, a szűkszavú hozzászólásokat, a csendeket, és egyre inkább kételkedni kezdtem a célom sikerében. A harmadik hétfőn aztán elhatároztam, megpróbálom, és ha nem is lesz belőle semmi, legalább részesülök az igei közösségben, meg egyébként is már egy kicsit haza megyek oda. Akkor született meg – nem az elképzelt riport, hanem az alábbi beszélgetés. Asszonyok beszélgettek egymással, magukról, másokról, nosztalgiázva, összenevetve, a jövőre gondolva. Hogy mire jó a nőszövetség? A sok segítségen, az egymásra figyelés megtanulásán, a gyülekezeti élet gazdagításán kívül mindenekelőtt a Krisztussal való közösség együttes megélésére és a színe előtti együttörvendezésre, annak tudatában, hogy az egyéb tevékenységeken nyugvó áldás csakis Belőle fakadhat.

– 1995-ben alakult meg hivatalosan, de már azelőtt is rendszeresen találkoztunk. Ötvenhaton vagyunk papíron, de a lényeg az, hogy szívvel-lélekkel hányan érezzük magunknak a nőszövetséget. Minden hétfőn 6 órakor tartunk női bibliaórát, így nevezzük, mert nemcsak nőszövetségi tagoknak szól, hanem a gyülekezet minden nőtagjának. A bibliaóra második részére általában előadókat is meghívunk, különböző témával.

– Nem vagyunk nagy beszédűek, de szeretjük és számon tartjuk egymást. Az a pár szó, amit hozzászólunk, ha nem is mond nagy dolgokat, de szívből szól. Valahogy észrevétlenül összekovácsolódtunk.

– Mikor szünetelnek az alkalmak, hiányolom, úgy megszoktam. A napjaim menetét is már úgy osztottam be, hogy abban az órában úgy sincs mit csináljak. Olyan jó érzés, hogy az ünnepek után újrakezdtük!

– Megszoktuk az arcokat, s ha valaki hiányzik, már érdeklődünk: miért nem jött, netán beteg, vagy olyat mondtunk, ami rosszul esett neki? Ha már nagyon sokáig hiányzik, akkor felkeressük otthon.

– Figyelünk a születésnapokra is. Közösen megtartjuk mindenki születésnapját. Hozunk tésztát, teázunk, felköszöntjük az illetőt egy szál virággal, egy bibliai könyvjelzővel, énekkel, valami kis műsorszámmal... Igyekszünk különlegessé tenni az alkalmat, jól esik az embernek együtt ünnepelni.

– De nemcsak születésnapozunk. Eljárunk rendszeresen az öregek otthonába, visszük magunkkal a tiszteletes urat is szolgálni igével, magyarul és románul. Tésztát sütünk, csomagot készítünk az öregeknek, és kiosztjuk nekik, váltunk velük két szót.

– Én lelkileg nem vagyok jó semmire, amikor onnan eljövök. Olyan szomorú, hogy az ember öreg korára egyedül marad, és egy otthonban éli a hátralevő napjait. Figyelmeztető is, hogy úgy éljünk, és úgy neveljük a gyermekeinket, hogy minél kevesebb ilyen helyre legyen szükség.

– Eljárunk az árvaházakba is. Meg betegeket látogatunk, mindenkinek megvan a maga területe: ismerősök, szomszédok. Van, mikor a tiszteletes asszony hall valakiről, és szól, hogy a környékünkön kit kellene meglátogatni. Elmeséljük az istentiszteleti igét, vagy viszünk egy kazettát igei szolgálattal. Van olyan is, akinek ebédet viszünk, mert vagy nem tudja már, vagy nincs miből elkészítenie.

– Én nem tudom, de az ilyen látogatásokból mindig megerősödve jövök el. Látogatok például egy tolókocsis öreg nénit, aki hat éve nem volt kint a lakásból. Óriási a közköltsége, nincs is annyi nyugdíja, amiből kifizethetné, mégis az az életkedv, az a vidámság, amellyel fogad, engem is megfiatalít. Múltkor is, amikor elmondtam neki, hogy a püspök jön szolgálni, azt mondta: „mondd meg neki, hogy nem tudok elmenni, mert nyomorék vagyok, de a lelkem az ép”.

– Bibliaórákon szoktunk gyűjteni rászorultak számára. Nemrég egy kislánynak gyűjtöttünk, azelőtt egy család villanyszámlájára. De szerintem már vagyunk olyan sokan és vagyunk olyan erősek együtt, hogy többet is tehetnénk.

– Részt szoktunk venni a nőszövetségi találkozókon is, városi, kerültei szinten is. Mindig mi vagyunk a legtöbben. Meglátogatunk más nőszövetségeket is a városban és a környező falvakban, összeállítunk egy kis műsort, ami előadunk, meg aztán látjuk, hogy ott mit csinálnak, tanulunk tőlük.

– Mióta ide járok, valahogy a gyülekezetre is másképp nézek, kezd arca lenni. Ugye, városon nagy a gyülekezet, hiába kicsi a templomunk, az ember nem is tud egy vasárnapi istentiszteleten megismerni mindenkit. Most már vasárnaponként egyre több az ismerős, akivel üdvözölni lehet egymást, megállni egy szóra...

– Nem neheztel a család, a férj, hogy a feleség ilyen aktív életet él, és nincs mindig otthon? Nem nehéz ezt összeegyeztetni az otthoni teendőkkel, aminek általában se vége, se hossza?

– Hát éppen azért, mert soha nincs vége, nyugodtan abba lehet hagyni, úgyis megvár. Látják ők is, hogy jobb kedvvel megyek haza, és ettől otthon is jobb lesz a hangulat. Kikérdeznek, hogy hol jártam, mi történt, és már ők is kezdik számon tartani például azokat az embereket, akiket látogatok.

– A férjeink, mikor hazamegyünk, látják az arcunkon, hogy jól éreztük magunkat a nőszövetségen, és akkor azt mondják, hogy né, ilyen jó ott a hangulat? És a következő vasárnap eljönnek ők is a templomba – fűzi hozzá egy fiatalasszony.

– Jót tesz az embernek, ha más baját is megismeri. Látja, hogy a másik nyomorultabb, segítségre szorultabb, mint ő, és ettől a maga bajai is kisebbekké válnak. Meg ha máson segít, a maga problémái is valahogy hamarabb megoldódnak. Ezt már megfigyeltem, mióta embereket látogatok. Több erővel, több hittel tudom hordozni a keresztemet. Nem bántam meg egy percig sem, hogy belefogtam.

– Mik a tervek erre az évre?

– Több beteghez, több asszonytestvérhez szeretnénk eljutni.

– Nagyon sok magányos ember van a gyülekezetben, aki annyira várja, hogy csak két percet beszélgessen vele valaki, megkérdezze, hogy van, mit csinál. És természetesen folytatni az elkezdett szolgálatokat. És mindenekelőtt jól érezni magunkat, Isten színe előtt.

– Az emberek általában azt mondják, hogy a nőszövetség a vénasszonyok találkozóhelye. Közöttünk sok a fiatal, és ha valaki korban idősebb is, mi ezt egyáltalán nem így érezzük, a lelkünk fiatal – mondta egy ötvenéves-forma hölgy, és vidáman szedelőzködni kezdtek.

(Kis Tükör, 2001. február)