Van egy magyarországi család: apa, anya, két fiú... és egy kislány, aki csak nemrég született. Pár hónapja útra keltek Indiába, annak is az egyik legszegényebb részébe, 8-9 hónapot számítanak ott tölteni. A család felnőtt tagjai nincstelen és nagyon kiszolgáltatott embereket gyógyítanak. Velük ment az apa húga is, ebben a történetben ő is szorosan a családhoz tartozik. Mindnyájan úgy érzik, meggazdagodva fognak visszatérni.

Dr. Erdélyi Dániel gyerekgyógyász szakorvos, karácsonykor lesz 35 éves. Felesége, Erdélyiné Dr. Falus Ágnes radiológus. Dani 1996-ban járt először Indiában, hatodéves orvostanhallgatóként tíz hetet töltött Mirajban a Richardson lepramissziós kórházban, a sebészeti és belgyógyászati osztályon gyakornokoskodott. Ott ismerkedett meg Dr. Juni J. Chungath-tal, aki jelenleg az Emmanuel Hospitals Associations (egy indiai keresztyén missziós szervezet) Fatephur-i kórházának vezetője. Juni hívta meg az Erdélyi házaspárt magukhoz dolgozni. Indiában nincs egészségbiztosítás, ez a missziós szervezet főleg brit keresztyének támogatásával kedvezményes áron, alkalmanként ingyen gyógyít indiai szegényeket, akik az orvosi ellátást máshol nem tudnák megfizetni.

A fatephuri kórház negyven ágyas, és nagy járóbeteg-forgalmat is bonyolít. Az intézményben orvoshiány van, mielőtt az Erdélyi házaspár odaérkezett volna, nem volt sem gyerekorvos, sem radiológus. 2005-ben a kórházban meghalt betegek kétharmada csecsemő vagy kisgyerek volt. Néhány évvel ezelőtt odaköltözött egy nyugdíjas amerikai házaspár, amerikai támogatással megkezdték egy speciális csecsemőosztály kialakítását, melyben félintenzív ellátásra van lehetőség. Szintén nemrég kapott a kórház egy ultrahang gépet, melyet kezdetben radiológus nélkül használtak, csupán alapismeretekkel. Ági szaktudása most nagy hasznukra van.

E-mailen jöttek-mentek a Kis Tükör kérdései és a család válaszai. (...)

– Amikor meghívtak benneteket Indiába, gondolom, nem egyből mondta azt a család valamennyi tagja, hogy „hurrá, menjünk!”. Kinek mennyi időbe telt, amíg megbarátkozott a kimenetel gondolatával?

Dani: – Tizenegy éve, mióta orvostanhallgatóként egyszer Indiában jártam, egy lepramissziós kórházban, forgatom magamban a gondolatot, hogy vissza kéne térni. Amíg Ágival mindketten szakvizsga előtt voltunk, nem volt realitása ennek az ötletnek, de az utóbbi kb. két évben egyre többet gondoltam a régi elhatározásra. Amikor Juni, régi barátom, az itteni kórház vezetője 2006 márciusában telefonon konkrétan megkért, hogy jöjjünk segíteni, nagy vívódásba kezdtem. Imádkoztam, gondolkodtam sokat, és kb. két hónapon belül jutottam el arra a meggyőződésre, hogy ez a feladatunk.

Ági: – Még zsenge orvostanhallgató korunkban beszéltünk arról, hogy valamikor a pályafutásunk során el kéne menni egy harmadik világbeli kórházba. Tudtuk, hogy ennek akkor van értelme, amikor szakmailag már van némi tapasztalatunk, de még elég rugalmasak vagyunk elviselni egy ilyen jellegű változást. 2006 októberében készültem szakvizsgázni, tudtam, ezután önállóan, felügyelet nélkül is dolgozhatok. Néhány hónapra az indiai meghívás után, június végén kiderült, hogy terhes vagyok. Ez azt jelentette, hogy 2007 tavaszától otthon leszek, gyesen, és még szülés előtt kell szakvizsgáznom. Ekkor kezdett el győzködni Dani, hogy itt van a megfelelő pillanat, hogy kiutazzunk. Az első reakcióm az volt, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy egy pár hónapos babával Indiába fogunk menni. Egész nyáron át erről beszélgettünk, sokszor kérdeztük Istent, és kifaggattuk a hasonló helyeken járt barátainkat is. Nehezen tudtam döntésre jutni.

Már ebben az időszakban beleavattuk a terveinkbe a fiúkat is. Elmondtuk nekik, hogy ha elmegyünk, angol nyelvű iskolába fognak járni, ami nagyon jó lesz, mert hamar megtanulnak angolul, és egy csomó nagyon érdekes és szép dolgot fogunk látni. Elmagyaráztuk, hogy szükség van a segítségünkre – Juninak, Dani orvos barátjának is, de főleg a beteg embereknek. Arról is beszéltünk, hogy ott nagyon nagy a szegénység, mi irtó gazdagnak fogunk számítani. Először kiakadtak, főleg Áron, a nagyobbik fiúnk, mert nem akarta otthagyni az osztályát meg az ismerős környezetet. Az egyik első pozitívum, amire rájöttek Indiával kapcsolatban, az volt, hogy ott rengeteg finom, egzotikus gyümölcs terem, nagyon olcsón hozzá lehet jutni például a gránátalmához, és nagyon sok ilyesmit fogunk enni (ezt most persze be is tartjuk).

Miután eldőlt bennünk, hogy mennénk, sokszor a srácokkal együtt is kértük Istent az esti imádságban, hogy ha ez a terv tényleg tőle jött, akkor teljesülhessen az a rengeteg előfeltétel (sikeres szakvizsga, egészséges kistesó, indiai vízum, megfelelő mennyiségű támogatás stb.), ami szükséges a kimenetelünkhöz. Egyre természetesebbé vált az a szófordulat, hogy „majd Indiában/India után ez meg az lesz”. Zsombor, a kisebbik fiúnk többször felajánlotta a zsebpénzét, hogy ha nem lenne elég a kapott támogatás, mégis el tudjunk menni.

– Ahhoz, hogy a terveteket meg tudjátok valósítani, támogatókat kellett keresnetek. Az indiai missziós szervezet csak a munkaeszközök biztosítását vállalta. Kik voltak, akik pénzzel is segítettek, mellétek álltak? Kik tartották fontosnak azt, amire rászántátok magatokat? És mi volt a barátaitok, ismerőseitek, a környezetetek reakciója, amikor meghallották, mire készültök?

Dani: – Tavaly ősz elején álltam neki támogatókat keresni. Elég lehetetlennek tűnt 4–5 millió forintot megszerezni. Nagyon mókás, hogy mivel nem ismertem a saját egyházam központi szervezeteit, az Interserve hollandiai képviselőjének tanácsa és információi alapján kerestem meg a Magyarországi Református Egyház missziói irodáját. Itt egészen megható lelkesedéssel fogadtak. Kérték, hogy tartsak előadást gyülekezetekben, így keressek támogatókat. Voltam is ez ügyben pár helyen, kaptunk is segítséget mindenhonnan, de a támogatások döntő többségét – azt hiszem, legalább háromnegyedét – a mostani és a korábbi gyülekezetünkből, illetve közeli barátainktól kaptuk. Az adományok tehát részben presbitériumi döntések révén gyülekezeti költségvetésből származtak, részben pedig ifistársainktól, MEKDSZ-es és más bibliaköri barátainktól érkeztek – némelyektől döbbenetesen nagy összegű személyes felajánlások.

Ági: – Legtöbb barátunk rögtön nagyon kedvesen támogatott, de volt, aki kereken kimondta, hogy nem vagyunk normálisak, hogy egy ilyen helyre megyünk egy négyhónapos babával. Áron fiúnk osztályfőnöke is rögtön úgy reagált, hogy ezt nem lehet kihagyni. Volt, aki nem tudta elképzelni, hogy nem valami zsíros állást ígértek Daninak. Legtöbben felsóhajtottak, hogy ők is ilyen kalandos élményről álmodoztak. A legközelebbi gyülekezeti barátok kezdettől fogva nagyon komolyan  magukénak érezték a tervet, csomó dologban segítettek, egy koncertet is szerveztek, ami után Dani helyben számolt be a tervekről és gyűjtött támogatást, és azóta is minden vasárnapi istentiszteleten  imatéma vagyunk. Sokat leveleztünk is velük. A szűk család először féltett, és persze nagyon nem lelkesedtek, de aztán elfogadták, hogy ezt szeretnénk, és mindenféle szempontból támogattak.

– Az indiai gyerekek, akikkel találkoztatok, miben különböztek a magyar gyerekektől? – kérdeztük a fiúktól.

Áron: – Abban, hogy barna a bőrük, és kétharmaduknak a feje be van kenve olajjal. Ők sokkal jobban félnek a bottól, mert őket a tanárok meg is ütik. Szünetben kriketteznek, és nem fociznak. A focizás nekik nagyon rosszul megy, mert megfogják a labdát, és nem rúgják, hanem kézzel is csinálják. Ezért mindig nekünk adják a labdát, mivel mi jobban tudunk célozni, sokkal több gólt rúgunk.

Zsombor: – Abban különböznek, hogy sokkal szegényebbek. Rosszabb a házuk általában. És van olyan, hogy soha nem mossák a fogukat. Kézzel esznek, és furcsa dolgokat esznek, csapból isznak piszkos vizet. Annyira hangosan kiabálnak néha az utcán, hogy én is csomószor megsüketülök.

– Van-e indiai barátotok?

Áron: – Persze, hogy van, méghozzá egy olyan, aki nagyon jól tud angolul, meg olyanok, akik közepesen tudnak, meg olyanok, akik egyáltalán nem tudnak angolul, de nagyon jól fociznak.

Zsombor: – Van hát, több is. Néha hindiül beszélnek velem. Vége.

– Gondolom, amikor az ember meghoz egy ilyen döntést, nem csak egyetlen vágy hajtja. Mi volt a legerősebb?

Ági: – Nem tudok egy legerősebb motivációt megnevezni. Leginkább az volt a jó, hogy Isten sorban megnyugtatott az aggodalmaimmal kapcsolatban. Néha Dani is elbizonytalanodott, én meg rendszerint éppen akkor voltam biztos abban, hogy helyes, amit elterveztünk. Leginkább az nyugtalanított, hogy olyan veszélyeknek teszem ki a gyermekeimet, amiket nem biztos, hogy uralni, kezelni tudunk, és valami maradandó károsodásuk, hátrányuk lesz – nem mintha otthon nem történhetne bármikor bármi, amit nem tudunk „uralni”. De rengeteg biztatást kaptunk, egyre konkrétan is emlékszem. Ezsdrás 8,21–23. Volt számos kisebb horderejű inspiráló tényező is, például hogy sokkal többet leszünk együtt, Daninak nem kell a munkái miatt távol lenni. Az is fontos szempont volt nekem, hogy Dani nagyon akarja, nagyon fontos neki.

Dani: – Nagyon bántott, hogy annak ellenére hogy korábban volt alkalmam látni, mekkora a szegénység Indiában, alig segítünk valamit, önzően élünk a magunk gazdagságában. Folyamatosan zavart a tudat, hogy több tízmillió forintos kutatási projekten dolgozom, miközben máshol száz forintokból emberéleteket lehetne menteni. Juniék példája is parázs volt a fejemen, mert ők nagy anyagi, életszínvonalbeli és szakmai hátralépést vállaltak, amikor idejöttek dolgozni a fejlett Dél-Indiából. Régóta tervezgetem azt is, hogy Nagy-Brittaniába menjünk dolgozni két évre, hogy ott kapjak továbbképzést, és hogy keressünk pénzt a házunk felújításához – közben meg úgy éreztem magam, mint Jónás, mielőtt felszállt a Tarsusba menő hajóra. Úgy láttam, hogy családdal együtt is megszervezhető az indiai munka, és az a gondolat, hogy „aki tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak” (Jakab 4,17) folyamatosan ott duruzsolt a fülemben.

– Ági, említetted, hogy bizonyos veszélyeknek vagytok kitéve. Mennyire féltek, féltetek ezektől a veszélyektől?

– A fertőző betegségektől annyira nem féltem. Egy csomó oltást kaptunk ellenük, malária ellen gyógyszert szedünk (Villő nem szedheti, őt lehet ettől félteni). Villő ugyan pici, de gyakorlatilag még most is szopizik minden étkezés előtt és után, így elég védett a legtöbb betegséggel szemben. És persze a jóltápláltságunk miatt az ellenálló képességünk sokkal nagyobb, mint a helyi embereké. Extra higiéniai intézkedéseket vezettünk be, amit tapasztalt világjárók tanácsoltak. Például a zöldséget, gyümölcsöt csapvizes mosás után káliumpermanganátba áztatjuk, majd szűrt csapvízzel leöblítjük. Így lehet őket nyersen enni. A térdmagasság alatt növő zöldségeket, például uborkát, paradicsomot meg is hámozzuk, ha nyersen esszük. Mezítláb nem mászkálunk, csak baktérium-szűrt vagy palackozott ásványvizet iszunk. Hogy baj érjen, azt nem tudjuk megelőzni. Nem engedjük, hogy a fiúk bemenjenek a bozótba, mert kígyó van a kórházi campus kertjében. Lehet, hogy kegyes keresztyén szófordulatnak fog hatni, de tényleg fontos nekünk a tudat, hogy nagyon sokan naponta imádkoznak értünk, nagy szükségünk van rá.

Erdélyi Fruzsina, Dani húga most érettségizett, jövő szeptemberben kezdi el az orvosi egyetemet.

– Fruzsi, sokat kellett győzködjenek Daniék, hogy velük menj Indiába?

– Ha jól emlékszem, nem vártam meg, hogy Daniék megkérdezzék, mennék-e velük, hanem én kértem, hogy ne keressenek mást. Igazából ez az egész lehetőség, misszió olyan, mint mikor beteljesül egy álom. Mindig is szerettem volna elmenni egy ilyen helyre, világot látni és szolgálni. Az időzítés is tökéletes volt, éppen most fejeztem be a gimnáziumot, így minden probléma nélkül tudtam halasztani egy évet az egyetemi kezdéssel. Nagy lelkesedéssel vártam, hogy menjünk, bár az érettségi miatt nem sok időm volt készülni rá. Sokszor nem is jött hogy higgyem, hogy tényleg megyek.

Nagyon élveztem, hogy kórházban dolgozhatom, és Danitól mindent megkérdezhetek. Rengeteg mindent tanulok és látok, és ami nagyon jó, hogy mindenféle munka van, néha a nővéreknél, néha a laborban, néha a sterilizációs résznél. Néha Danival a babáknál dolgozom, de van, hogy egyszerűen csak valamit le kell pucolni, és azt is boldogan csinálom, mert legalább valamilyen hasznomat veszik, annak ellenére, hogy semmi képzettségem sincsen.

– Eddig mik voltak a legszebb élményeid Indiában?

– Nagyon megragadott az indiaiak mosolygós természete, kedvessége, nyitottsága. Szép élmény volt egy császármetszéses szülés, amire bemehettem. Csodálatos volt látni, amint a Himalája havas csúcsai kibukkannak a felhők közül. Elmehettem istenháta-mögötti, csak gyalogosan megközelíthető falvakba, ahol a medical camp-ekben járóbeteg-rendelést tartottunk, és fantasztikusan szép, érintetlen tájakat, és egyszerű, tiszta embereket láthattam. Mindez nagyon nagy élmény volt.

– Mi lepett meg leginkább?

– A legmeglepőbb látni, hogy hogyan élnek itt emberek. És hogy hogyan gondolkoznak. Például szülés után az anyukának napokig nem adnak enni, mert valamiért károsnak gondolják, ha az anya eszik. Az újszülöttnek pedig tehéntejet adnak, mert szerintük az anyatej rossz. Meglepő volt látni, hogy a nőknek semmibe sincs beleszólásuk. Amikor az orvos döntést hoz, a férfi családtagnak mondja el, aki esetleg majd továbbadja az információt a nőnek. Ultrahang után, amikor az asszonynak alá kell írnia egy dokumentumot, kérdőn néz a férjére, hogy aláírhatja-e, és csak ha rábólint a férfi, teszi meg. Ezek nagyon megrázó élmények számomra.

– Ági, te hogy érzed magad aktív, dolgozó nőként egy olyan országban, ahol majdhogynem istencsapásnak élik meg, ha valaki lánynak születik, és nemcsak azért mert a hozomány elviszi a család minden pénzét, hanem mert Ázsiában a nők értéktelenebbnek számítanak? Mesélj egy kicsit a tapasztalataidról női szemmel.

– Ebből szerintem egy tehetségesebb ember kisregényt írna, én a naplómba szoktam kiírni az indulataimat. Az én helyzetem más, a kórházban, ahol érezhetően nagy szükség van a munkámra, megbecsülnek, és az utcán, a mindennapi életben sem kezelnek átlagos nőként: gazdag amerikai/angol különcnek látnak minket. De az itteni észak-indiai nők helyzete egészen más.

Ha egy nő beteg, valakinek ide kell hoznia a kórházba, egyedül szinte senki sem jön. És általában sok éves szenvedés után, amikor már nagyon súlyos, előrehaladott állapotban van a betegsége, döntenek úgy, hogy mégis csak orvoshoz viszik. Ha már eljutott ide a beteg, a család legidősebb férfitagja dönti el, hogy milyen vizsgálatokat, kezelést hajlandók, tudnak finanszírozni. Például arról is a férfi határoz, hogy végezzenek-e császármetszést egy veszélyeztetett szülésnél, vagy inkább vigyék haza a terhes nőt, hátha mégis meg tud szülni, és nem hal bele.

Vidéken a legtöbbször minden munkát nők végeznek, nem csak a háztartás vezetését és a gyereknevelést, de a földművelést és egyéb fizikai munkákat is. Falun a nők csak hajnalban meg alkonyatkor mehetnek a szükségüket végezni, persze jól el kell rejtőzniük a bozótosban, ezért a kígyómarások a nők körében sokkal gyakoribbak. A férfiak bárhol, bármikor megtehetik ugyanezt, akár az utcán is, fényes nappal.

Az öltözködésnél is persze drámai a különbség: a muzulmán nők a színes, szép ruhára felveszik a fekete, földig érő külső réteget, arcukat teljesen betakarják, csak a szemük látszik ki. A férfiak a 21. századi divatot követik. A hindu nők is alaposan el vannak kendőzve. Ez attól is függ, hogy vidéki vagy városi valaki, milyen gazdag, mennyire tanult.

Jártunk Dehradun mellett egy vízi parkban, ahol nagyon klassz hullámfürdő, vízi csúszdák, medencék voltak. A női és a férfi öltözők száma ugyanannyi volt, de a női kb. 5%-osan volt kihasználva, a parkban levő ötszáz ember közül, kb. tíz nő volt.

Vendégségben a házigazda férfi ült le velünk enni, a feleség rohangált a konyhából ki-be, ott evett, vagy csak utánunk, nem tudom. Ez még Mussorieban volt két orvos házaspár otthonában .

Férjhez menésnél a család legidősebb férfitagja dönt, a lány esetleg mondhat nemet, ez biztos a családtól, az adott helyzettől függ. Esküvő után a nő a fiús házba költözik, innentől kezdve nemcsak a férjét, hanem az anyósát, apósát is kiszolgálja, saját szüleiről nem gondoskodhat. Tényleg sokszor szinte tragédia, ha lány születik. A jegyajándék, amit a leendő férj családja kap, például 150 ezer rúpia (kb. 800 ezer forint), ennyit ér egy szakközépiskolai végzettséggel rendelkező nővér férjhez adásakor. Ezt a pénzt egy életen át gyűjtögetik a szülők, ha nem jön össze, akkor vagy nem megy férjhez a lány, vagy csak jóval a saját társadalmi, képzettségi szintje alatt talál férjet magának. Szerelmi házasság is előfordul azért, ez általában a család akarata ellenére történik.

– Dani, kérlek, sorolj fel néhány dolgot, ami miatt úgy érzed, igazán megérte kimennetek Indiába.

– Az első persze a megmentett életek kérdése. Olyan koraszülöttekről, vagy súlyos fertőzéseken átesett újszülöttekről van szó, akik egy része nem maradt volna életben az itteni rettenetesen túlterhelt személyzet – egyébként nagyon széles látókörű sebész és ifjú nőgyógyászpalánta, valamint a műszakonként beosztott, az újszülött-ellátásban alig képzett két nővér – keze alatt.

A másik örömünk az, hogy a fiaink milyen eszméletlen sokat profitálnak ebből az útból. Egyrészt csodálatos látni, milyen rohamosan fejlődik az angoltudásuk, aminek tán egész életükben nagy hasznát veszik majd. Másrészt hatalmas változáson ment át a gondolkodásuk. Látva az itteni barátaik életkörülményeit, nagyon megtanulták értékelni a mi gazdagságunkat, minden este saját szavaikkal adnak hálát érte az Úrnak, amikor együtt imádkozunk. Tele vannak kérdésekkel Istenről, hitbeli igazságokról – talán mert ők is sokkal jobban átélik, hogy küldetésünk van, hogy Istentől kapott forrásból boldogulunk, és az itteniek bizonyságtételei is nagyon megfogták őket.

Mérhetetlenül élvezem a húgom társaságát is. Hat éve költöztünk el édesapámék házából, azóta nem lakom együtt a testvéreimmel. Most nagyon élvezem, hogy legalább Fruzsival újra egy fedél alatt vagyunk, sőt egy kicsit tanítgathatom is a szakmánkra.

(Kis Tükör 2007. december)