Lassan három éve annak, hogy valaki ideadott nekem egy levelet. Az egész levél egyetlen segélykiáltás volt, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy alkoholos befolyásoltság alatt íródott. A fiatalember, a levél írója, börtönbüntetését töltötte, csak akkor éppen ideiglenesen hazaengedték, jutalomból a kitűnő magaviselete miatt. Válaszoltam a levélre. Az alkoholizmus felől indult a párbeszéd, aztán eljutottunk ahhoz a Jézus Krisztushoz, Aki a szabadító a szenvedély bilincseiből.

Később egyre több levelet kaptam, jelenleg hat börtönbe van „bejárásom” levelek által. Soha nem láttam ezeket az embereket, s ez egyáltalán nem hátrány. Lassan felfedezik, hogy lelkük van, és ezt a lelket áztatták be és oldották fel alkoholban, a személyiségükkel együtt. Minden esetben nagy szerepet játszott tettük elkövetésében az ital. Levelezéseink közben a legtöbbjükben megépült az összetört bizalom, és olyan mélységesen föltárulkoztak, ahogy – saját bevallásaik szerint – nem tudnának, ha szemtől szemben ülnénk egymással. Bibliát, evangéliumi irodalmat, füzetet, írószert, felbélyegzett borítékot szoktam küldeni. Húsvétra és karácsonyra élelmiszercsomagot is küldök a könyvek mellé (köszönet mindazoknak, akik ezt adományaikkal lehetővé tették). Igen sok örömem van abban, ahogy a levelek és az olvasott Ige, a könyvek kezdik formálni a gondolkodásukat, reagálnak rá, kérdeznek, néha vitatkoznak is. Néhányan felismerték, hogy az Úristen azért „csücsültette be” a rácsok mögé, mert másként sehogy sem tudott velük szóba állni.

Páran hazajöttek már. Kapcsolatban maradunk ezután is, hiszen igen nagy lépéshátrányt kell behozniuk minden fronton.

Soha nem fogom elfelejteni azt az örömet, ami az idei karácsony nagyhetén ért. Az egyik levelezőtársam kiszabadult, és eljött hozzánk. Itt töltött két napot, eljött a közösségbe. Együtt készítettük a karácsonyi csomagokat, ő közben mesélt, mesélt, tehát folytattuk a két éve megkezdett párbeszédet mint barátok, akik jól ismerik egymást. Aztán horda a csomagokat a postára, és saját pénzén adta fel őket, hálából, hogy korábban ő is kaphatott ilyen szeretetcsomagokat. Nemcsak hogy nem iszik, hanem Isten segítségével februárban még a dohányzást is abbahagyta. Nagyon csodálkoztam, hogy abban a sivár környezetben sikerült ez neki. Hát még azon, hogy csodálkozom, hogy Jézus Krisztus ilyen emberek által juttatja el az evangéliumot a Gyergyói- és Csíki-medencébe és máshová is. Dicsőség Néki!

Most pedig idézek a leveléből, és még néhány levélből, név és beazonosítható személyi adatok nélkül (...) Kérem, úgy nézzenek fel ezekre az emberekre, hogy hozzánk hasonlóan érző, szeretetre vágyakozó és elbukó emberek, csakhogy az ő elbukásuk teljesen nyilvánvaló, eltakarhatatlan. Frissítse meg az imaéletünket ez a bepillantás a lelkivilágukba, és jusson eszünkbe, hogy ők is negyednapos Lázárok a mi hozzátartozóikkal együtt, akikért régóta imádkozunk, s talán megkopott már a reményünk. Valóban hisszük, hogy „nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át...”
Antalfi Gizella

2001. december 20.
Kedves Gizike!

Szerencsésen hazaérkeztem Udvarhelyről. Közben megkaptam, amit írt, és édesanyám is nagyon szépen köszöni a karácsonyi megemlékezést.

Gizike, drága, maga el sem tudja képzelni, hogy milyen boldogság volt bennem, amikor találkoztam magával, és elmentünk a csoportba. Képzelje el, hogy én sok helyen megfordultam ebben az országban, sok emberrel volt dolgom s találkozásom, de még ilyen jól nem volt soha az életben fogadtatásom, mint amilyen szeretetet kaptam magától és a csoporttól. Köszönet és hála érte! Imádkozom magáért és a csoportban lévő testvérekért, hogy az Úr Jézus áldja meg, amiért annyi jót tett velem, és még most is küzd az életemért. Gizike, tudja meg, hogy erősen sajnálom magát, mert amíg ott voltam, láttam a szemeimmel, hogy maga mennyire el volt foglalva, hogy még egy csepp nyugodalma sem volt. (...)

A Mentő Missziónak kívánok áldott karácsonyt, boldog újesztendőt, sok örömöt és megértést, el nem múló szeretetet (...):
A.

Az itt következő levél írója megölte a sógorát, mert a hatóságok szemet hunytak afelett, hogy halálra kínozta az ő húgát. Vérbosszú volt tehát. Egy nagyon kedves család gyermeke. Ő is nagyon rendes – mondta valaki, aki az ő falujukban volt tanár. Az édesanyja 12 éve minden hónapban meglátogatja, és személyesen adja oda neki a csomagot.

A borítékra, melyben ezt a levelet küldte, valamilyen módszerrel felragasztott egy saját készítésű virágot – olyan primitív, de nekem rettenetesen nagy érték: nekem készítette.

Codlea, 2011. december 31.
Szeretett, kedves Gizi néni!

Azzal kezdem a levelem, hogy megkaptam a karácsonyi csomagot. Amikor elmentem érte, hogy átvegyem, a sírás fojtogatott, s utána is, amikor feljöttem és olvastam a levelét. Elgondoltam, hogy még ha legalább ismerném magát, de azt sem tudom, kicsoda az a nőszemély, akivel én levelezek, és annyira várom a levelét, hogy a családomtól sem várom annyira, mint magától.

Én nem tudom, miért, de egy olyan érzést érzek, amióta levelezek magával, amit még nem éreztem soha: megnyugodtam (...) Nem tudom, mindenkin tud-e uralkodni magának az az ajándéka, amit kapott az Úr Jézustól, de én rajtam sokat használt magának a levelezése.

Gizike néni, most azt akarom mondani magának, hogy itt a börtönben általában mindenkihez eljöttek látogatóba, és hozzám nem jön senki, levelet sem küldtek, és annyira elhagyatva érzem magamat. De a jó Isten valakit mellém rendelt azért, hogy ne érezzem azt, hogy elhagyott az Úr is, mert ő jobban gondol rám, mint az édesapám.

Gizike néni, én nem is tudom, mit írjak erről, hogy maga csomagot küldött nekem. Nagyon-nagyon köszönöm, és a jó Isten adjon magának sikeres, hosszú életet, és minél több jóságot az életében. Most megkérem, olvassa el a Zsoltárok könyvéből a 41. rész 2. versét, azt írja, hogy „boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, mert ha bajba kerül, kimenti az Úr”.

Boldog új évet kívánok, nagyon várom a válaszát:
J.

Én éppen bajba kerültem egy rágalmazás miatt. Elképzelhetetlenül nagy biztatás volt nekem ez az Ige. És egy fiatal fiú írja nekem a börtönből. Legyen áldott a Mindenható Isten az Ő sokféleképpen közölt áldásaiért!


Hasonló eset. Ez a fickó hasba szúrta a mostohaapját, aki halálra gyötörte az ő édesanyját. Itt is vérbosszú történt tehát. Teljesen felvállalja a tettét, és rettenetesen bánkódik. Gyönyörűen rajzol, és ez a levele is nyolc oldal volt. Úgy szeretem ezeket az embereket.

Mărgineni, 2001. december 27.

Kedves és mélyen tisztelt Gizike!

Szeretném megköszönni szépen a csomagot, amit küldött, hogy éreztesse velem, hogy ünnep van. Gizike, 24-én este háromnegyed nyolckor szólítottak ki csomagra, és hullani kezdtek a könnyeim, hogy valaki mégis gondolt rám hat év után. Ezek a könnyek örömkönnyek, de bánatkönnyek is voltak. Nagyon szépen köszönöm mindent, soha nem volt ilyen meglepetésben részem, amióta börtönben vagyok. Sajnos, nem vagyok olyan helyzetben, hogy a „köszönöm” szó mellett valamivel is meghálálhassam kedves jóságát. Ne haragudjék, de elég nehezen találom egyes szavak magyar változatát, de itt nagyon kevés alkalmam van rá, hogy használjam a magyar nyelvet, csak amikor olvasok, és van amit. A Szűcs Teri könyvét, amit küldött, azonnal elkezdtem olvasni örömömben, mert még magyar újságot is több mint tíz hónapja nem láttam, és nem is igen fogok látni.

Gizike, maga kérdezi, hogy idebenn tudok-e örülni, és mitől vagyok szomorú. Hát igen, boldog örömömet lelem abban, ha valakinek segíthetek valamit, vagy ha rajzolok, és nagy örömömet lelem a Biblia olvasásában (igaz, csak román Bibliám van), és a levelezésben. Aztán nagyon bánkódom a bűneimért, sokszor, nagyon sokszor éjszakákat nem alszom a lelkiismeret-furdalásom miatt, azért, amit tettem. Képzelje, Gizike, hogy az édesapám olyan makacs, hogy nem enged a huszonegyből, hiába írtam, hogy bánom, és nagyon sajnálom, amit tettem, hiába küldtem levelet, üdvözlőlapot (amit maga küldött). Nem válaszolt, és ezután se fog. (...)

Na, elolvastam a Terike könyvét, és én Bíró Gézára és Sipos Andrásra hasonlítok, nőtlen korukban. Bárhová kerültem, én mindenütt részeges cimborákra találtam. És írhatnám, Gizike, holnap ilyenkorig is, és mégsem tudnám elmesélni a bánatom és fájdalmaimat, bűneimet és lelkiismeret-furdalásomat. Itt bűnhődök megfosztva a szabadságomtól, s ráadásul beteg is vagyok. Ezt a gyomorfekélyt nagyon befolyásolja a, hogy nincs csak két fogam. Nem engednek dolgozni, pedig akkor kereshetnék pénzt, és megcsináltathatnám a fogamat. Most két hétig a civil kórházban voltam, mert nem tudtam vizelni, ha nem vittek volna, most is veseblokázs lett volna, mint ’97-ben.

Kérdezi, hogy milyen itt a karácsony. Egyesek megtesznek mindent, hogy italhoz jussanak, akiknek ez nem sikerült, ital hiányában borotválkozás utáni arcszeszt ittak, volt, aki tévézett. Mindenkinek adtak három töltelékes káposztát. Semmi különösebb nem történt.

Na, gondolom, Gizike, hogy minden kérdésére válaszoltam. Nekem még lett volna, mit írjak, de már attól félek, hogy túl vastag lesz a boríték, a következő levelemben kipótolom, amit elfelejtettem.

Kedves Gizike, az Isten békéje és szeretete legyen Önnel és kedves családjával, s a misszió minden tagjával az új esztendőben is:

I.

És végül egy beszámoló, hogy milyen volt a karácsony a szamosújvári börtönben.

2001. december 26, szerda, Szamosújvár, 90 nap van hátra

Kedves Gizike!
(...)

Decemberben megkezdődött az adventi istentisztelet, és jártam rendesen minden szombaton. December 14-én pénteken volt egy bárónő látogatónk, ő itt született Szamosújváron, de még gyerekkorában a szüleivel együtt kiköltöztek Németországba. Minden évben szokott hozni minden elítéltnek egy kis karácsonyi csomagot, az idén 700 darabot hozott, és a vezetőség kiosztotta azoknak, akik nincsenek keresve. Vele jött Csiha Kálmán volt püspök, a szamosújvári lelkész, Kabai Tibor, és a fia, Kabai Ferenc, még egy nőszemély, és egy férfi, akit nem ismerek.

A püspök úr tartott egy rövid beszédet románul, és azután magyarul, elmondta, hogy ő is itt raboskodott a kommunizmus idején, tíz évre volt elítélve. Azután az idős Kabai tiszteletes tartott egy rövid prédikációt magyarul, és a fia románul, mert ő tud jobban románul. (...) Ez volt 14-én. 15-én jött a fiatal Kabai tiszteletes hét végzős teológussal, három lány és négy fiú. Úrvacsorát is osztottak. Végül a fiatal papnövendékek elénekeltek két éneket, amelyet mi nem tudunk, és egyet, amelyet mi is tudunk, három szólamban, nagyon szép volt, hoztak újságokat, és kiosztották a végén.

A következő szombaton nem tudom, hogy csak minket nem vettek ki, vagy egyáltalán senkit, nem tudom. Vasárnap este megszakították a tévéadást, és helyi adást adtak (van a börtönnek is tévéadója). Jöttek a szamosújvári vegyeskórus tagjai, és a templomban énekeltek mind a két nyelven. Énekeltek a rabok is, a börtön ortodox papja tanított be nekünk karácsonyi énekeket, és a helybéli tévéadón közvetítették, hogy lássa minden elítélt. Hétfőn nem tudom, milyen felekezet volt, azok az udvaron tartották a misét, a parancsnok is tartott egy rövid ünnepi köszöntőt, és a rabok is tanultak egy kolindáló darabot, és ők is bemutatták. Ezt is a tévében néztük délelőtt.

Délután szólítottak csomagra engemet, és itt ért egy meglepetés. Kérdik, hogy honnan kapom, és én bemondom az édesanyám címét, elfogadják, tehát otthonról jött. Mikor felteszik az asztalra, látom rajta, hogy nem az édesanyám csomagolása. Felvágják, és a tartalma sem a megszokott. Elgondolom úgy hirtelen: Istenem, itt valami tévedés van, el akarok menni az asztaltól, hogy legyen hely a következőknek. És utánam szól a rendőr, hogy várjak, mert még egy van, és az volt az otthoni csomag. Most a bökkenő: kitől jöhetett a másik. Kezdem nézegetni jobbról és balról is, és szerencsére a feladó címe a dobozon maradt. Felmegyek a szobába, és elolvasom édesanyám levelét, amit bele szokott tenni a csomagba, és azután kezdem keresni a Gizike írását, és az nem akar előkerülni. Istenem, nem hiszem, hogy ne írt volna egy sort sem! Kezdem lapozni az újságokat, és csodák csodája, hát ott előkerült, és olvastam és megértettem belőle mindent. Azután pedig elraktároztam az eltenni valókat, és megkínáltam az itteni szokás szerint a dohányzókat egy-egy cigarettával, és a nemdohányzókat egy-egy szelet mákos kaláccsal. (...)

Apel után (megszámolnak reggel-este) nekifogtam és levelet írtam. Édesanyámnak, este 11-kor végeztem vele. 11-től 12-ig (este) sétáltam a szobában, pótoltam a kilométerhiányomat: ezt csinálom minden este, miután mások lefekszenek, és van hely. 12-kor levetkőztem, és lefeküdtem és imádkoztam, és nemsokára elaludtam. Reggel 6 órakor ébredtem fel. (...)

Apel után megreggeliztünk, és azután az egyik hívott sakkozni, és délelőtt 11 óráig sakkoztunk. Akkor jött a kenyér, és félbehagytuk, azután vártuk az ebédet. Adtak egy szelet tiszta kalácsot, levest és másodiknak pityókapirét egy falás hússal és zöldparadicsommal, ez volt az ünnepi ebéd.

Most, ebéd után írom Gizikének ezt a beszámolót. A szobatársak tévét néznek, kártyáznak, beszélgetnek, közben vitatkoznak, s az ilyenből néha még veszekedés is kialakul, így telnek a napjaink. Nekünk itt minden nap hétköznap, és ha úgy vesszük, akkor minden nap ünnep, mert soha nem csinálunk semmit, itt egyforma a hétköznap a vasárnappal, az ilyen nagyobb ünnep annyiban különbözik, hogy egy kicsivel jobb ételt adnak.

Ez, amit most ide írtam, ez az általános életmód. Azt, hogy ki mit érez ilyenkor a szívében, a lelkében, nem tudom. Ami engem illet, én most lelkileg boldog vagyok, testileg nem a legjobb állapotban vagyok, de ezt is büszkén viselem, mert tudom, hogy Jézus velem van éjjel-nappal, és vigyáz rám, még akkor is, ha én örökre nagy távolságra vagyok tőle. A Zákeus fája, amelyen vagyok, nagyon magas, és gyengék az ágai. Lassan keményednek, hogy elbírjon, hogy tudjak lejjebb ereszkedni rajta. Nem tudom, hogy mi okozza, de a hitnek a gyökerei nagyon vékonyak. Rossz talaj vagyok a számára? Nem tudom elképzelni. (...)

Most többet nem írok, maradok igaz baráti tisztelettel:
P.

(Kis Tükör 2003. február)