Főoldal > Vélemény > Csak a hullaházban nincs feszültség

Csak a hullaházban nincs feszültség

Beszélgetés a CE Szövetségről Visky Ferenccel 1998-ban

Ez az interjú akkor született, amikor a CE-nek újra meg kellett fogalmaznia, hogy ki is ő, mert nagyon sok méltánytalan támadás érte az egyházi vezetés részéről.

– Milyen körülmények között jött létre a CE Szövetség, és hogyan fogadta a létrejöttét az egyház?

– (...) A 19. század második felében a racionális, liberális teológiai gondolkozás következményeként elsivárosodott, meddővé vált egyházi életben megjelent egy olyan evangéliumi ébredési mozgalom, amely a reformátori alapelvekhez kívánta visszavezetni az egyházat. (...) Ennek eredményeképpen 1903-ban létrejött egy CE Bethániának nevezett közösség. Hangsúlyoznom kell, hogy az egyházon belül jött létre. Nem a szeparatista elkülönülés igényével jelentkezett, nem volt kiszakadó jellegű, sőt kezdettől fogva ügyelt, és ma is ügyel arra, hogy szolgálata, munkája az egyháznak, elsősorban az egyházon belülieknek szóljon, természetesen nem állva meg felekezeti vagy akár nemzeti határoknál.

 

Feszültég ott van, ahol élet van

 

– Melyek a nemkívánatos feszültségek kiváltó okai?

– Ennek a munkaközösségnek a léte a dolgok természetéhez tartozóan kezdettől fogva feszültséget jelentett. Látásom szerint feszültség ott van, ahol élet van. A hullaházban nincs feszültség, sem a temetőben. Maga az élet is ellentétes energiák feszültségében zajlik. A magam egyéni életében is ott van a feszültség, nemde? Jelenléte tehát az egyházon belül is helyénvaló, a hangsúly azonban arra esik, hogy ezek az energiák milyen természetűek. „Öldököljétek meg földi tagjaitokat” (Kol 3,5), mondja az Írás. A kérdés tehát az, hogy a feszültség felülről való, az Ige természetéhez tartozó-e, vagy pedig a megváltatlan emberi természetből fakad. Ahhoz, hogy ez kiderüljön, meg kell szüntelenül vizsgálnunk önmagunkat.

Látásom szerint a nemkívánatos feszültségek fő kiváltó oka a szemléletbeli szakadás. A reformáció nem tudta átfogni népünk egészét, csak felületét súrolta, a lélek, a szív viszont sok vonatkozásban érintetlen maradt. Ebből fakadóan egyházunk mai gondolkozásában két tradíció, két hagyomány-elmélet van: az egyik a többség által vallott felszínes, reformátusnak mondott tradíció, amely azonban lényegében nem az, a másik pedig a kálvini alapokhoz visszatérni vágyó, a személyes megtérés szükségét valló szemlélet.

A hagyomány kérdése a Szentírásban is központi kérdés. Pál képviseli-e az élő zsidó hagyományt, vagy a farizeusok, a sadduceusok? Jézus idejében a farizeusok a hagyomány hordozóinak vallják magukat, ezért ítélik el Őt, de annak vallják magukat az apostolok is. Egy másik szemléltető példa Ezékiás király története, aki letérve bálványozó atyjának, Akháznak útjáról, Dávid nyomdokaiba lépett, aki az Úrban megújuló hagyomány képviselője volt. Ma is ilyen kétfelé ágazó hagyományszemlélet uralkodik: az egyik az akházi hagyományt vallja magáénak, amibe minden belefér, az is, aminek semmi köze nincs a hitvalláshoz és a Szentíráshoz, a másik pedig a dávidi hagyományt vallja, amelyet igeinek és hitvallásosnak lát.

– El lehet-e ilyen pontosan választani a két szemléletmódot?

– Nagyon nehéz meghúzni a határokat, de nem is törekedhetünk erre. Nem lehet kijelenteni, hogy azok ide tartoznak, emezek meg oda. Nem szabad a dolgokat szimplicista módon értelmezni. A semper reformanda, a folyamatos megújulás az egyház egészére, tehát az ébredés vonalán levőkre is vonatkozik. Ők sem állíthatják magukról, hogy mi vagyunk a megtértek, és nincs szükségünk többé a folyamatos reformációra. A reformátori alapelv az in capite et membris: az egyház megújulása felülről kezdődik, a vezetőktől, a fejtől, le egészen az egyszerű tagokig.

 

Puritán elődök

 

Az ébredés állandó folyamat. Nemcsak most van, nemcsak tíz évvel ezelőtt volt, hanem végighúzódik az egyháztörténeten, közelebbről pedig a magyar református egyház történetén is. Amint azt olyan tekintélyes egyháztörténészek, mint dr. Révész Imre, is megállapították, az első ilyen ébredési folyamat a 17. századi puritán mozgalomhoz kapcsolódik. A mozgalom Angliában tanult fiatal diákokon keresztül jutott el a magyar református egyházba. A diákok tanulmányaik befejeztével nyilatkozatot írtak alá, amiben az állt, hogy velük a kegyelmes Isten angol földön nagy irgalmasságot gyakorolt, mert nyomorult, elveszett életükben ott találták meg Isten irgalmasságát, világosságát. Jézus Krisztus váltságmunkáját személy szerint ott ismerték meg, és fogadják, hogy testvéri közösségben maradnak, ha pedig visszajönnek hazájukba, akkor mindent megtesznek, hogy az őket ért kegyelem egész magyar hazánkra és népünkre kiáradhasson. Ebben a nyilatkozatban tehát a szövetségi formát megelőzően ott szerepel a személyes döntés, a hitre jutás. Ebből az egyéni hitre jutásból lett aztán a közösségi, a gyülekezeti ébredés, amely magyar földön mérhetetlen áldást jelentett.

Ezzel egy időben megindult a többnyire nemes urakból és egyházi elöljárókból álló ellenzék, amely nem tudta elviselni például azt a puritán követelést, hogy a kegyesség gyakorlása legyen általános a hívek között, vagy azt, hogy társadalmi hovatartozástól függetlenül a hívek együtt intézzék ügyeiket a zsinatpresbiteri kereteken belül. Ezért a szatmárnémeti zsinat elítélő nyilatkozatot adott ki a puritánok ellen. Kevesen tudják, hogy Lórántffy Zsuzsanna, ez a nagyon mélyen kegyes fejedelemasszony (...) férje ellenében védelmébe vette a puritánokat, és nem engedte, hogy „kitekerjék a nyakukat”, bár közülük sokan így is börtönbe kerültek. A puritanizmus szelleméből indult Medgyesi Pálnak, a Praxis pietatis szerzőjének, a hitgyakorlás szorgalmazójának és sok lelkésztársának áldozatos munkája.

– Milyen vádakat hoznak fel a puritánok ellen?

– A lelkészeket megbélyegezték, eltiltották őket a tanítástól, azzal vádolták őket, hogy ki akarnak szakadni az egyházból, és hogy forradalmasítani akarják az akkori magyar politikai, egyházi életet, hiszen Anglia akkor a forradalom országa volt.

Ha összehasonlítjuk a 17. században a puritánok és a 18. században a pietisták ellen felhozott vádakat azokkal, amelyeket századunk húszas-harmincas éveiben, majd a kommunista diktatúra idején hoztak fel az úgynevezett bethánisták ellen, és amelyeket most főleg a nagyváradi egyházkerület hangoztat, akkor megdöbbentő az a tény, hogy ezek három évszázad óta semmit sem változtak, a repertoár most is ugyanaz.

 

Ezek különbnek tartják magukat

 

Ilyen vád az, hogy „ezek” különbnek tartják magukat. Tőkés László „Igaz keresztyének Zilahon” (Partiumi Közlöny 1997/10. sz.) című cikkében felhozott vádja tehát nem eredeti. Nagyon régen is elhangzott már, hogy ezek különbnek tartják magukat, lenézik a másképpen gondolkodókat. Kálvin Institúciójának bevezető soraiban, amelyet I. Ferenc francia királynak címzett, érinti ezt a vádat: „Mi teljes tudatában vagyunk annak, ...hogy Isten előtt szegény bűnösök vagyunk, az emberek szemében pedig utolsók, ...úgyhogy semmink sincs, amivel dicsekedhetnénk akár Isten előtt – az Ő egy irgalmasságán kívül, amellyel minden mi érdemünk nélkül megváltott minket – akár az emberek előtt – a mi erőtlenségünkön kívül, amelyet pedig megvallani a legnagyobb szégyen az ő szemükben. A mi tanításunk azonban a világnak minden dicsőségét felülmúló fenségben, és minden hatalom felett győzhetetlenül kell megálljon, mert nem is a mienk, hanem az élő Istené és az Ő Krisztusáé. (...) Mi minden erény híján mezítelenek vagyunk, és csak Isten ruházhat fel minket, mi minden jóság nélkül szűkölködünk, és csak Ő tölthet meg minket, mi a bűn rabszolgái vagyunk, és csak Ő szabadíthat meg minket, mi vakok vagyunk, és csak Ő világosíthat meg minket, mi sánták vagyunk, és csak ő igazgathat minket, mi nem tudunk jót tenni magunkkal, és csak Ő támogathat minket, egyszóval belátása annak, hogy nekünk nincsen semmink, amivel dicsekedhetnénk, hogy egyedül Övé legyen a dicsőség, és mi csak Őbenne dicsekedhessünk.”

Most is büszkéknek tartanak, dicsekvőknek. A Szentírásban is meg van írva, hogy a mi dicsekedésünk Ő: Dicsekedik a lelkem az Úrban (Zsolt 34,3) és Dicsekedjenek az Ő szent nevével (Zsolt 105,3). Az Ő orcája előtt azok járnak merészen, akik ezt a kegyelmet megtapasztalták, és átélik, milyen nagy dicsőséget adott az Úr azáltal, hogy gyermekeinek nevezett. Nem mondom, hogy ez nem lehet kísértés, de az Isten gyermekének nemcsak lehet, hanem kell is dicsekednie magával úgy, mint nyomorult, elveszett, de a Szabadító Isten által megtalált emberrel, amiért egyedül az Övé a dicsőség.

 

Kiszakadás az egyházból?

 

A másik vád az, hogy a kegyesek megrontják az egységet az egyházban. Az egyházban van egy halott, farizeusi csoport, amely a maga igazának tudatában megkövezi Istvánt, üldözi az evangéliumot. Az ilyen farizeusi egységgel a CE Szövetség nem vállalhat közösséget, mint ahogyan nem vállaltak a régiek sem. A Szövetség tagjai lelkileg arra az egységre vágyakoznak, amelyért Jézus Krisztus így imádkozott: hogy mindnyájan egyek legyenek, amint Te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk (Jn 17,21). Aki ebben él, nem rombolja, hanem munkálja az egységet. Az pedig, hogy ki akarunk szakadni az egyházból, olyan alaptalan vád, amellyel port lehet hinteni a tájékozatlan emberek szemébe.

A CE Szövetség helyzete nagy vonalakban a hollandiai Református Szövetséghez hasonlít. Az 1900-as években az ottani egyházi életben is a liberális gondolkodás érvényesült. Egyesek, látva, hogy az egyház eltért hitvallásaitól (a Dortrechti és a Belga Hitvallástól, amelyeket ők a Heidelbergi Kátéval együtt alapnak tekintenek), és a pusztulás felé igyekszik, válaszút elé állították: vagy visszatér a hitvallások és a Szentírás alapjára, vagy nem vállalnak vele többé közösséget. Az államegyházi alakulat megmaradt a maga liberális eszméi mellett, aminek következtében kettészakadtak. Ez a csoport egy szigorú, kálvini alapokon álló, független, külön adminisztrációval rendelkező egyházat alapított. Az eredeti államegyházban viszont még mindig voltak olyanok, akik feltették maguknak a kérdést, hogy jó-e a szakadás, nem lehetne olyan utat választani, ahol mind az egyházban maradás, mind pedig a hitvallás iránti hűség biztosítva van. Belőlük alakult a Református Szövetség, a holland Bund, amely megmaradt a hivatalos református egyház keretén belül, és így vesz részt az egyetlen egyetemes zsinaton, ahol a zsinati tagok egyharmadát teszik ki. Ezek az atyafiak, mint ahogy a CE Bethánia is, úgy érezték, bizonyos tekintetben meg kell őrizniük a függetlenségüket a nem mindig evangéliumi szellemben gondolkodó egyházi vezetőkkel szemben. Miközben vallják, és mi is valljuk az egyház és a hitvallásaink iránti hűséget, ezt soha nem tévesztik össze az egyházi mentalitáshoz való hűséggel.

Nekünk eszünk ágában sincs kimenni az egyházból. Ha valakinek ki kell mennie, akkor menjen ki a hitetlenség, az alkoholizmus, az egyre növekvő számú öngyilkosságok, minden, aminek nincs helye az egyházban. Amikor egyesek a CE Szövetség kiszakadásáról beszélnek, freudi elszólásnak lehetünk tanúi: éppen hogy ők szeretnék, hogy kimenjen az egyházból egy szellemiségében és tevékenységében néha kellemetlen mozgalom. Ez viszont nem fog megtörténni, mint ahogy a kommunizmus idején sem történt meg, amikor még mai egyházi vezetők is, egyetértve a szekuritátéval, föltették a kérdést: vajon nem volna-e jobb a CE-nek kimenni az egyházból? Akkor is azt feleltük, hogy nem, miért mennénk ki a saját lakásunkból?

 

Megszentelt élet, személyes megtérés, egyházfegyelem

 

Gyakran felróják nekünk, túl sokat hangoztatjuk a megtérést és a bűnbánatot, és mereven viszonyulunk a politikához, a kultúrához, a nemzetiséghez.

A megigazulás, a justificatio kérdését látásunk szerint nem lehet elválasztani a megszentelődés, a sanctificatio kérdésétől. Mit jelent ez? Kálvinnal együtt azt valljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért folyamatosan ingyen kegyelemben részesülünk, ez azonban nem jelent szabados magatartást. Kálvin ezt világosan felismerte. Ugyanakkora hangsúlyt fektetett a bűnbánatra és a megtérésre, mint a megszentelt életre. Kimondja, hogy a világ – nem csak az egyház – teatrum gloriae Dei, az Isten dicsőségének színpada, teátruma, és ebből senki sem vonhatja ki magát. Az életnek egyetlen területe sem lehet független az isteni imperatívuszoktól: sem az egyház, a templom, sem az adminisztratív, az üzleti vagy a gazdasági, sem pedig a politikai élet! Ezt nem könnyű elfogadni, annakidején sem volt az. Egyháztörténeti tény, hogy Kálvint kizavarták Genfből, mert bezáratta az összes kocsmát, a nyilvánosházakat, és egyházfegyelmet gyakorolt. A kálvini nota ecclesiae, azaz az egyház ismertető jegyei: az evangélium tiszta hirdetése, a sákrámentumok Ige szerinti kiszolgálása, a szeretetmunka végzése és az egyházfegyelem gyakorlása. Az egyházfegyelemről nálunk soha nem esik szó. Egy parasztembernek, a nyolcvanon felüli, Egriben élő Papp Antalnak kell rákérdeznie a falu papjára: hogy van az, hogy sok helyen a mi református egyházunkban, itt Egriben is, presbiter lehet a nyilvánvalóan részeges, parázna ember? Lelkipásztora elismerte, hogy így van. Erre megkérdezte ez a parasztember: – Tiszteletes úr, miért nem gyakoroljuk az egyházfegyelmet? – A pap azt felelte, hogy ebből nagy baj lenne, mert az egyház elveszítene egy csomó embert. – Nem – válaszolta Papp Antal – valójában megnyernénk egy csomó embert. Veszítenénk talán statisztikailag, de nyernénk minőségileg. Az első kettő, az Isten igéjének tisztán való hirdetése és a sákrámentumoknak az Ige szerinti kiszolgáltatása csak akkor koronáztatik meg, ha ott van az egyházfegyelem. (...)

Látásom szerint amíg az egyházban nincs fegyelem, azaz a hívőket leszektázó, antiszelekciót munkáló fegyelem van, amíg az egyháztagságot meg lehet venni egy egyházfenntartói járulékos nyugtával, amíg egyetlenegy nyilvánosan botránkoztató élő atyafi is presbiter lehet, amíg vádlevélírók vannak, akik a hitben élő lelkipásztort elmozdíthatják – Zilahon is ez történik –, addig nem mondhatjuk, hogy egyházunkat az igei látás vezérli.

Vajon reformátoraink szolgálatában, munkagyakorlatában, gyülekezetvezetésében nem volt helye a megtérésen alapuló közösségi életnek? Kálvin, aki nagyon szemérmes volt, és keveset nyilatkozott a magánéletéről, a Zsoltárok Könyve magyarázatához írott előszavában a subito conversióról beszél: „De végül is Isten előrelátásának rejtett ösztökéje életemnek más irányt adott... Az Isten belőlem hirtelen megtéréssel fogékony tanulót formált – bár lelkem, ifjúságom ellenére, nagyon kemény volt. Az igazi kegyességből alig kóstoltam meg valamit, máris lángoló buzgóság gyulladt fel bennem aziránt, hogy továbbhaladhassak abban.” Kálvin tehát átment egy hirtelen való megtérésen. Ebből nem akarunk teológiai problémát csinálni, mert van, akinek így adatik, van, akinek úgy. A megtérés kérdése körül nálunk zavar uralkodik. A lelkipásztorok sem merik fölvállalni, még elméletileg sem. Kálvin az egyházon és a gyülekezeteken belül helyet adott mindazoknak, akik mélyebbre jutottak a kegyelem munkájának a felismerésében, ők is hozzátartoztak az egyház testéhez.

Mit mond Luther? Ő is úgy nyilatkozik, hogy a gyülekezetben helye van a testvéri közösségnek, a koinóniának, amely az a hely és alkalom, ahol kölcsönös beszélgetés, dialógus folyik, ahol a testvéri vigasztalásnak, a kölcsönös segítésnek a helye van. Ennek a közösségi életnek, amit jól-rosszul, gyengeségeivel együtt a CE Szövetség is próbál megélni, s amelynek közel egy évszázados múltja van, a reformátorok szerint is központi jelentősége van. Mikor tehát arról beszélnek, hogy az ébredési mozgalom megosztja a gyülekezetet, alap nélkül vádolnak. Tudott dolog, igaz, csak kevesen tudják, hogy a református egyházban már a húszas-harmincas években, László Dezső, Kecskeméthy István és mások jól látták, hogy mennyire torz az az egyházi szemlélet, amely pusztán statisztikai alapon állítja, hogy minden református egyház hozzátartozik az egyetemes református egyházhoz. László Dezső kimutatása szerint az egyháztagok csak legfeljebb 15%-ának volt kultikus vonatkozásban kapcsolata az egyházzal, a templomba járóknak pedig csak az 5–6%-a élt rendszeresen az úrvacsorával. Az arány ma sem jobb.

Hol van az egység? Statisztikai egység van, de hitvallási nincs. A CE Szövetség semmiféle egységet nem bont meg, de nem is hajlandó védeni egy olyat, amelynek hamissága nyilvánvaló, és amelynek legmagasabb körökben is elkötelezett harcosai vannak.

 

Egyház az egyházban

 

Egy másik vád, hogy a Szövetség egyház akar lenni az egyházban. Ez igaz is, meg nem is. Robbanékony dolgot mondok: a CE Szövetség nem akar egyház lenni az egyházban, hiszen az Ige is azt mondja: „meg ne utáld a te anyádat, mikor megvénhedik”. Mi ezt az Írásból tanultuk (Péld 23,22). Amíg fiatal volt, ragyogott az arca, addig szeretted és elfogadtad, most mikor megráncosodott, elaggott, siket, eldobod magadtól?

Nem akarunk egyház lenni az egyházban. Mi ebben az egyházban ismertük meg a világosságot, ebben az egyházban nyílott meg a szemünk, ebben az egyházban kaptuk az elhívást olyanoktól, akik előttünk jártak, és az igaz egyházi vonulathoz tartoznak: Szabó Aladártól, Kecskeméthy Istvántól, Kenessey Béla erdélyi püspöktől, és sorolhatnánk még a neveket. Mi hozzájuk tartozunk. Annyira szerények nem vagyunk, hogy ne valljuk magunkat is a Krisztus testéhez tartozóknak. Nem vagyunk egyház az egyházban, de ha úgy tetszik, egyház vagyunk a nem egyházban. (...)

Ismét felvetődik egy kérdés. Hivatkoznak időnként arra a kálvini tanításra, hogy ismeri az Úr az övéit, egyedül ő ismeri az övéit. Mi erre áment mondunk. Azonban nem csak eddig tart a kálvini idézet.    Így folytatódik: álljon el a hamisságtól minden, aki a Krisztus nevét vallja. Kálvin ezt is mondta. Ma hivatkozunk Kálvin egyik mondatára, de miért nem hivatkozunk a másikra is? Az első kényelmes, el lehet bújni mögéje, a másik viszont súlyos. Kálvin valóban azt tanította, s ezt mi is valljuk, hogy az Isten országában is együtt nő a konkoly a búzával. Ámen. De Kálvin soha nem mondta a konkolyt búzának és a búzát konkolynak. Az Isten konkolyból is tud búzát teremteni, sőt, konkolyból teremti a búzát. Ma egy antiszelekció érvényesül: lekonkolyozzák azokat, akik vallják, hogy Jézus Krisztus Megváltó, és búzának deklarálják azokat, akiknek keményen szembesülniük kellene azzal, hogy van üdvösség, és van kárhozat.

A negyvenes években megkérdezték egy holland református küldöttségtől, hogy milyen benyomással térnek haza Erdélyből. Erre azt felelték, az az érzésük, mintha a magyar református egyházban nem hirdetnék, hogy van mennyország és van pokol. Mi mindenkit beprédikálunk a mennyországba, de az ítélettel senkit sem szembesítünk.

 

Kiseprűzni a hitetleneket?

 

Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy az egyházból ki kell seprűzni mindazokat, akik még nem jutottak hitre. Sőt, hangsúlyozni szeretném, hogy a mi népünk kegyelmi időt érdemlő és igénylő nép. A sekélyes hitéletért, ami már nem mehet tovább, nem közvetlenül a református egyház nagy tömege a hibás, hanem az egyházi, papi mentalitás, amely a világi módon gondolkodók igényét kielégíti, táplálja, sőt, ha kell, hecceli és (például Zilahon) szembeállítja a megszentelődő életet hirdető és gyakorló, tiszta, szent családi életet élő lelkipásztorával.

Mikor egy koramárciusi havas-esős estén hazafelé mentem a szekuritátéról, ahova kihallgatni vittek, egy árokban arccal lefelé ott feküdt egy ember holtrészegen. Megfogtam és hazacipeltem. Ha az az ember, Tokai Jóska, a falu egyik ismert részegese megtért volna, és imádkozó életet kezdett volna élni, elvitatták volna tőle a reformátusságot, de így, ebben az állapotában soha nem tette kérdésessé senki Jóska reformátusságát. Amíg valaki így él, minden rendben, de ha megtér, rögtön szektásnak kiáltják ki.

 

– Miért van szükség CE Szövetségre?

Mi azt mondjuk, bár ne lenne szükség. De addig, amíg csak egy presbitériumban is Ige- és Szentírásellenes szemlélet uralkodik, szükség van egy fészekre, egy Adullám barlangra, hogy azok, akik reformátusként jutottak hitre, védelmet leljenek, és ne kelljen jehovistánk lenniük, vagy neoprotestánsnak, vagy valami másnak. Sokan mondták már nekünk: ha ezt az evangéliumot hallják, akkor soha nem hagyták volna el a református egyházat.

Sajnos a református egyház a szekták legnagyobb nyersanyagszállítója. Nem a római katolikus egyház, hanem a református. Áldatlan állapot ez, amely ha nem is szűnt volna meg teljesen, de régen mérséklődött volna, ha az egyház vezetői nem adnak lovat azok alá, akik nagyrészt önhibájukon kívül egy hamis egyházfogalom áldozataivá lettek.

Ez a szemléletbeli feszültség nem új keletű, és a szemléletváltozás nem mehet máról holnapra. De nem maradhatunk meg itt, mert kétségtelenül elpusztulunk.

 

Hol a misszió?

 

Egyházunk mai formájában és szemléletében lemondott a misszióról, annak ellenére, hogy ez szövegszerűen benne van a statútumában. Mi nemhogy az egyházon kívül levőket misszionálnánk, de az egyházon belül levőket sem merjük misszionálni, nincs is ilyen igényünk. A mi népünk őrzi az ősi református hitét, nincs szüksége a misszióra. Az az egyház, amelyben nem történik meg folyamatosan a Krisztusban való megújulás, megszűnt élő egyház lenni, aláírta a saját halálos ítéletét. (...)

 

Magyarságtudatunk, népi kultúránk

 

Vegyük az etnikum problémáját. Ha ezt a kérdést nem a Szentírás és a hitvallásaink nézőpontjából közelítjük meg, eleve elveszítettük a tájékozódási pontunkat, és gondolkodásmódunk kaotikussá válik. A magyarságunk drága érték, Istentől kapott ajándék. Reformátusok vagyunk és magyarok, ez vitán felül áll. Ám vigyázni kell valamire. Magyarságunk, népiségünk érték, de nem elsődleges. Mihelyt magyarságunkat, kultúránkat az első helyre tesszük, meghamisítjuk és bálványozzuk az etnikumot, a népiséget. Az Isten pedig nem tűr bálványokat. Erre nézve elgondolkodtató az Ige: „Ne plántálj magadnak berket semmiféle fából az Úrnak, a te Istenednek oltára mellé, amelyet készítesz magadnak.” (5Móz 16,21) Az igaz Isten áldozati oltára, nemhogy fölérendelt hamis berkeket: kulturális, kultikus, nemzetieskedő berkeket nem tűr meg, de még mellérendelteket sem. Ha nem ebben az igei kategóriában gondolkodunk, akkor kultúránkból és népiségünkből bálványt csinálunk, ebből pedig óriási veszedelmek és károk származnak. Azt a parancsot kaptuk: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt 6,33) Ennek következtében kegyelemből megadatik nékünk a magyarságunk is, a reformátusságunk is, egyáltalában az emberi mivoltunk is. Ami nem azt jelenti, hogy tétlenül várjuk a sült galambot. De ha a mi notánk, a kálvini nota ecclesiae, akkor kultúránkra és magyarságunkra is áll a megszentelődés isteni parancsa. Népünk jövőjét csak egy megszentelődött kultúra biztosíthatja. A meg nem szentelődött kultúra pusztul és pusztít.

 

Mi a megoldás?

 

– Mi ebben a helyzetben a megoldás?

– Azt hiszem, mi egyházi vonatkozásban közel állunk a befele történő robbanáshoz, az összedőléshez. Azok a támpontok, pillérek, amelyekre ma támaszkodik az egyház, nem tarthatók fenn sokáig.

Körülöttünk megdöbbentő egyháztörténeti jelenségek zajlanak. A németországi Landeskirche-ből évente négyszázezren térnek ki, és ez a szám továbbra is növekvő tendenciát mutat. (...)

Egy negatív hagyományt hívő, akaró gondolkodás szükségszerűen a németországi negatív példákhoz vezet. Ezt a gondolkodásmódot a hívő ember nem tudja elfogadni.

Mi azt mondjuk, hogy az egyházban legyenek ott mindazok, akik az egyházhoz tartoznak. De kezdve a paptól senki ne lehessen jelen fegyelem nélkül, vagy olyan igénnyel, hogy ő szabja meg a Krisztus testét képviselő gyülekezet életmódját, stílusát. Nem lehet tehát bevezetni olyan hagyományosnak kikiáltott szokásokat, amelyek hitvallásellenesek. Nem volna szabad megtörténnie annak, hogy egy presbitériumból kikerüljenek a hitvalló reformátusok, mint Zilahon, és helyükbe a módszeres propaganda eredményeként olyanokat tegyenek, akiknek lelkileg semmi köze az egyházhoz.

Amikor egyházi életünkben az evangélizációt a propaganda helyettesíti, akkor templomaik nem az imádság, az Istent dicsőítő énekek házává lesz, hanem a fenyegető ordítozásoké.

(Kis Tükör 1998/2)




Max. 1000 leütés

Beszélgetés a CE Szövetségről Visky Ferenccel 1998-ban