Főoldal > Vélemény > Visky András írása 2002-ből

Visky András írása 2002-ből

Képe a láthatatlannak

Tíz éve írta ezt a cikket a Kis Tükörbe Visky András – ma aktuálisabb, mint bármikor.

Mindennapi környezetünk magától értetődő kelléke a reklám. A nyomtatott és az elektronikus sajtó, általánosabban a média önműködése el sem képzelhető nélküle. Mindegy, mit hallgatunk a rádióban, vagy nézünk a tévében: miniszterelnöki interjút vagy istentiszteletet; híreket vagy gyereknevelési tanácsadást; sportot vagy tudományos híradót – a műsort reklámok szakítják meg, vagy legalábbis keretezik. Volt idő, hogy bosszankodtunk ezen, úgy ítéltük meg, nem odavalóak, sőt kifejezetten illetlenek a reklám agresszív közbeszólásai, nem tartoznak a tárgyhoz, még áttételesen sem, füstölögtünk, és mondtuk a magunkét. Mindaddig, amíg meg nem szoktuk, hogy olykor kifejezetten reklámcélokat szolgál a legpártatlanabb és legelfogulatlanabbnak tűnő műsor is, lett légyen az vallási, politikai, tudományos vagy akár közegészségügyi. Nem marad tehát más választásunk, mint a választás maga: annak a joga, hogy a kikapcsoló gomb segítségével voksoljunk a műsor mellett vagy ellen.
Minden információnak, eszmének, vélekedésnek piaci árfolyamát is jegyzik, az éppen közvetített műsor, kinyomtatott sajtótermék értékét a „tetszési index”, a „nézettség”, az eladott példányszámok határozzák meg. Ami a nyilvánosság elé lép – legyen az vers, bukósisak, marcipán-mikulás és csokinyuszi, esetleg filozófiai értekezés, netán egy új, kommentált Biblia – „piaci szereplővé” válik, és a piac szereplőjeként minden a piaci működés szempontjából összemérhető is egyszersmind. A nyilvánosság elé lépni azt jelenti, elfogadni a szabályait; azt jelenti: alávetni magunkat törvényeinek.
Az első politikai vezető, aki a tévé segítségével nyerte meg a választásokat, John F. Kennedy volt, sikeres kampányát a médiatörténet határkőnek tekinti, és határpontnak számít az elnök meggyilkolásának éve is, 1963, amikor a golyók nem pusztán egy emberéletet oltottak ki, hanem a kommunikációba vetett hitet is. Az 1989-es év aztán már bennünket is helyzetbe hozott: a bukaresti tévé vezérelte le a romániai forradalmat, ne csodálkozzunk azon, ha mindmáig az az érzésünk, a legőszintébb forradalmárok – beleértve a forradalom mártír hőseit, nem utolsó sorban az ellenállás mesterségesen fölnövelt szimbólumait – pusztán sakkfigurái voltak egy előre elképzelt forgatókönyvnek, így hát sem az egyén, sem a társadalom nem részesült semminemű katarzisban – ami annyit jelent: megtisztulás –, hiszen szerepet játszottunk mindannyian, tévérendezők és díszlettervezők, reklámszakemberek és világosítók, maszkmesterek és a számítógépes animációk zsenijei és kisléptékű mesteremberei mozgatnak bennünket, (nagy)hatalmi megrendelések szerint. A forradalomban X-et a KGB találta ki, Y-t a CIA manipulálta – mondogatjuk, találgatjuk, esetleg meggyőződéssel állítjuk, de mindegy is, hiszen semmi mást nem állítunk ezzel, csak azt, hogy az egyén – hívjuk bár X-nek vagy Y-nak – nem a maga elhatározásából cselekszik, hanem obskúrus, átláthatatlan intézmények marionettje, engedelmes szószólója.
A média-korszakban valójában már föl sem tűnik senkinek, hogy két, a legújabb csőtésztát- és leghatékonyabb fogyi-kapszulát hirdető reklám között elhangzik, ismét csak reklámként, a józan belátásra apelláló fölhívás, hogy a rádióhallgató, vallási meggyőződésétől függetlenül adója 1%-val támogassa az illető egyházat vagy felekezetet, keresztyén vagy hindu vallási csoportosulást, hiszen evangélizál (értsd: híveket toboroz), iskolákat működtet, szociális intézményei vannak. Az evangélizáció, az iskola, a szociális intézmény: pénz, pénz, pénz – hát persze, ki ne értené. A főutak mentén pedig, mint valóságos irányjelző táblák, alkalmasint valóban ízléses, nem egyszer pedig kifejezetten szellemes poszterek adják kézről kézre az utast: az egyik a leghatékonyabb füstszűrőt, a másik kényelmes öröklakást, a harmadik az egyház áldását közvetíti.
Evangéliumi üzenet és reklám – ez itt a kérdés?
Dehogy, ez nem kérdés – hangzik a vélekedés, az egyháznak kommunikálnia kell önmagát, az evangélium pedig per definitionen „üzenet”, eladhatóvá kell tenni, az egyház feladata a saját imázsának a kialakítása, ezt nem kell másra bízni. És sorakoznak érvként bibliai idézetek, számolatlanul, Ószövetség és Újszövetség, legfőképpen pedig a János 17, Pál beszéde az Areopáguszon és a Jelenések könyve.
Dehogy, ez nem kérdés – hangzik a másik vélemény, az egyháznak semmi köze nincs ehhez az egész média-apokalipszishez, ne ártsa bele magát, sőt tartsa távol magától a velejéig fertőzött, agresszív, egyszóval sátáni médiavilágot. És sorakoznak érvként a bibliai idézetek, számolatlanul, Ószövetség és Újszövetség, legfőképpen pedig a János 17, Pál beszéde az Areopáguszon és a Jelenések könyve.
De, de, ez a kérdés, márpedig a kérdések kérdése – szól az újabb vélekedés, az egyház tanuljon meg kommunikálni, tanulja meg használni a kommunikáció korszerű formáit, krisztianizálja a még profánnak minősülő eszközöket, legyen korszerű módon jelen a világban, tessék csak igénybe venni a műholdas műsorszórást, az internetet sem szükséges világ-gyalomnak nevezni azért, mert a kifejezés közelebb áll a Szentírás egy kicsit mindig ódon hangzású nyelvéhez. És sorakoznak érvként a bibliai idézetek, számolatlanul.
De, de ez a kérdés, márpedig a kérdések kérdése – hangzik, ne tegyünk úgy, mintha nem az utolsó időket élnénk, a vak is látja a Sátán bélyegét a digitális világ homlokán, nem kell lépre menni, minden egyes kattintás a számítógépen vírusok légióját teríti szét a lelkekben, a gyermekek már teljesen védtelenné váltak a pc-terrorizmussal szemben, internetes lelkigondozás, web-evangélizáció: lári-fári, orrunknál fogva vezetnek a nagy szolgáltatók, körbe-körbe járunk a jelentés nélküli szavak pusztájában, világvégi szél fúj, itt van a 666, az antikrisztus személytelen kora. És sorakoznak érvként a bibliai idézetek, számolatlanul. Az Isten városáról című művében, a hetedik könyv 12. fejezetében Augustinus arról ír, hogy Jupiter főisten sok neve közül az egyik: Pecunia, azaz: Pénz. „De még milyen szellemesen indokolják meg ezt az elnevezést! – folytatja Augustinus. – Azt mondja Varro: Pecuniánisnak is nevezik, mivel övé minden.” „Oh, Isten nevének micsoda pontos meghatározása ez!” – kiálthatnánk Augustinusszal együtt mi is, de nem az ő, hanem a saját korunkra gondolva immár; és nem a pogány főistenre, hanem arra az isten-képre, amelyet keresztyén életünk sugall. A keresztyén ember, a gyülekezet, az egyház az Isten nevének a jelentését, az értelmét, a meghatározását kínálja fel a világnak a világban. Az a nyelv, amelyen Krisztus egyháza kommunikál a szűkebb vagy tágabb környezetével Isten nevéhez, a Megváltóhoz kapcsolódik. Vajon mi a neve a folyvást politikai hatalomhoz törleszkedő, a hatalom jellegét tekintve egyáltalán nem finnyás egyház istenének? Vagy mi a neve a papi presztízsnél magasabb rendű szempontot nem ismerő egyház istenének?
Az egyház általánosnak mondható mai állapotában, úgy látjuk, mintha nem is az volna a legfontosabb kérdés, hogy az egyház miként jelenítse meg magát a világ előtt, hanem sokkal inkább az: vajon a szabadítás-események helye-e az egyház a világban vagy sem. Vagy, másként: van-e cselekvési tere a Szabadító Istennek az egyházban? Úgy tűnik, ennek az egynek van valóságos hírértéke, az egyházban és a világban, mert ez az egyetlen „saját” híre van az evangéliumnak is. A jó hír elterjedését persze nagyban elősegítette a kiváló római úthálózat, de nem a Feltámadás, amely az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint az első keresztyének központi missziói üzenete lehetett. Feltámadás, de nem pusztán majd akkor és majd ott, hanem a Mindenható Isten munkálkodása nyomán itt és most, a mi gyülekezetünkben és egyházunkban.
A valóságos szabadítás-események elmaradása az egyházban a reménytelenség evangéliuma közegévé változtatja a gyülekezeti életet, ahová nincs miért meghívni az egyháztól elszakadtakat, mert előre tudni, mivel találja szembe magát az érdeklődő látogató: a hallgatót nyugtalanító és mérlegre tevő kijelentés helyett valamiféle zsongító tanítás arról, hogy az Igét leghelyesebben értelmező egyház vagyunk, a Szentírás népe, az igei zsinórmérték szerényen büszke letéteményesei. Az egyházi kommunikáció ebből következően is missziói kérdés, és nem szorítkozik pusztán az evangéliumi információ lehetőleg torzítatlan továbbítására. Krisztus egyháza a kommunió, tehát a Krisztussal való egyesülés reményében kommunikál. És ez nem anyagi kérdés, hanem az elhívás fölismerésének és elfogadásának, re-aktualizációjának a kérdése. Ennek hiányában szitokszóvá, illetve szektás zagyvasággá válik a megtérés, amivel pedig ismét csak azt üzenjük a hit ajándékában nem részesült embernek, vagy az egyházat kegyeleti szolgáltató intézményként anyagilag támogató, de templomba alig járó, úrvacsorával viszont egyáltalán nem élő, papíron nyilvántartott hívünknek, hogy nincs remény a változásra, a megváltozásra, a gondolkodás kegyelmi megújulására. A megtérés reménye híján észrevétlenül a pogány sorsszerűség, illetve a humanista önjobbítás szószólójává válunk, és ez jelenik meg a mégoly professzionális kommunikációnkban is. És az egyház töretlenül fejlődik, sőt mondhatni prosperál, olyan sikeresen, hogy rövid időn belül egy egész intézményrendszert állít talpra, kitűnően felkészült teremőrökkel és jól kommunikáló tárlatvezetőkkel, akik a dicső múltat dokumentáló tárlók előtt álldogáló turistáknak hibátlan egyháztörténeti és dogmatikai kiselőadásokat tartanak, példás tárgyilagossággal és alig leplezett nosztalgiával.
(Kis Tükör, 2002. április)




Max. 1000 leütés

Képe a láthatatlannak