Hiszek a Szentháromságban.

Hiszek Jézus Krisztusban, az egyetlen Úrban, Aki bár változatlan – irántunk való szánalomból és szeretetből – testet öltött, hogy megvigasztaljon, segítségünkre legyen, és megismertesse velünk a méltóság és a nemesség érzését. Aki értünk emberként bátran ment fel a keresztre, mert nemcsak jó volt, szelíd és alázatos szívű, hanem bátor is, mindenek előtt. Aki halálba ment, vágóhídra vitetett, mint juh, és elszántan, mint az oroszlán, nézett szembe a kínokkal. Aki nem magasztosan és ünnepélyesen akart szenvedni, hanem kitette magát a gúnynak és a gyalázatnak, és a végsőkig kitartott a legszörnyűbb és legalantasabb haláltusában. Így vállalta a szenvedést – az emberi lét legjellemzőbb sajátosságát.

Aki szereti az igazakat, megkönyörül a bűnösökön, de azokhoz is szilárdan és következetesen ragaszkodik, akik nem istenfélők, és múltjukat súlyos vétkek terhelik. Aki nem felejtkezik meg arról, hogy Ő is ember volt ezen a földön, ahol sebeit szerezte, és ahol bürokrácia, besúgók és jólfésült hivatalnokok ingerelték.

Hiszek Szentlélekben, aki akkor és ott fúj, ahol akar, a farizeusok és a vakbuzgók botránkozására. Aki, akár az Atya és a Fiú, többet akar, mint csupán formát, filozófiát, történelmi és írásos bizonyítékokat. Akinek elege van a bakokból és a borjakból és mindennemű véres áldozatokból, melyeket felismer és leleplez legújszerűbb és legváratlanabb megjelenésükben is. Aki nem szól leckéztető, szeráfi és preciőz módon, hanem szerényen, de biztos kézzel vezet minket, igaz megfontolással, és értékeli különösebben a tettetett, kenetteljes stílust, az ájtatosan összetett kezet és a hivalkodó erkölcsösséget.

Meggyőződésem, hogy a mi hitünket nem lehet összetéveszteni az „emelkedett spiritualitással”; nem törekszik okkult tudásra, mentálhigiéniára, vagy arra, hogy bebiztosítsa magát odaát, és távol áll tőle az olyanfajta naiv hajthatatlanság, hogy „bármi történjék is, én sohasem hazudok” (bizony az igaz szerzetes is hazudik szükség esetén, ha életet menthet). És nem fér vele össze a lélektelen egyházigazgatás: a hideg jogi, végül inkvizítori, kíméletlen szervezettség, a homlokráncolás és a nyakasság. Aminthogy a bárgyú angyali mosoly vagy a rendetlenség és a türelmetlenség sem. Hitünk nem hagyja magát le- és meggyőzetni a világ erőszakossága, szenvedései, igazságtalanságai és kegyetlenségei által. Velük szemben hisz Istenben: ellenükben, ellenükre, pedig, jaj, van belőlük bőséggel.

Vallom a Keresztséget a bűnök bocsánatára, az előítéletek, a kicsinyesség, az aljasság igájából való felszabadulásra, és hogy keresztény módon tudjak viszonyulni mindennapos hajszáink eseményeihez.

Nem várom el, hogy Isten rendet teremtsen földi dolgainkban, mert nekünk, embereknek kell bölcsen sáfárkodnunk az evilágiakkal, nekünk, akiket égő szívvel és értelmes megfontolással ajándékozott meg. Nem tulajdonítok nagyobb fontosságot eme világi dolgoknak, mint amennyi megilleti őket, de nem is becsülöm őket alá, mert részei az isteni teremtésnek. Az életet pedig, bár hiúságait elítélem, komolyan veszem, hiszen benne és általa dől el az örök életem. Hiszek az Egyházban és a szent Titokban: elvárom, hogy az egyház ne ártsa bele magát abba, ami nem neki való, és szentül őrizze lelki örökségét, a mi megerősítésünkre. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy vak és érzéketlen legyen híveinek bajai és az élet bonyodalmai iránt.

Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a filozófiának, a történelmi bizonyítékoknak, a moralizmusnak, az esztétikának és a műveltségnek, mert egyikük sem fakad egy tőről a szabad, indokolatlan, pascali igaz hittel. Nem ringatom magam ábrándokban. Olvastam az egzisztencialistákat, mégsem látok mindent feketén, tudom, hogy a világ nem egységes, tele van meglepetésekkel, és hogy minden – jó és rossz egyaránt – megtörténhet benne.

Buzgón imádkozom, hogy legyőzettessem az Úr Krisztus által; hogy szabadítson ki a látszatok és a félelem hálójából; hogy jól bánhassak felebarátaimmal; hogy mindenkor méltó legyek rá, hogy Isten barátjának neveztessek, és tetteim és gondolataim tiszták és becsületesek legyenek.

Hiszek a csodákban (akár Mircea Eliade hőse a Tizennégy éves fényképben), és hogy Jézus Krisztus vadászösztönével megkönyörült rajtam annak ellenére, hogy olyan nehezen hagyom magam eltalálni végtelen szeretete által.

A félelemtől holtra váltan, és reménységgel telve várom az Utolsó ítéletet. Tudom, hogy nem tudok semmit, nincs semmilyen bizonyítékom, semmilyen érvem és semmilyen igazolásom: az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy az Úr az út, az igazság és az élet. Ha a keresztre feszítéskor ott lettem volna a Golgotán, biztos vagyok benne, nem kértem volna az Úrtól, hogy szálljon le a keresztről, csak azt, hogy elhiggyem, Ő király. Dosztojevszkijjel vallom, hogy ha az igazság más volna, mint Krisztus, én akkor is, történjék bármi, Krisztussal maradok.

Köszönöm az égi hatalmaknak, hogy méltattak a hitre, hogy részesültem ebben a páratlan kitüntetésben, és egész valómmal kiáltom, könnyek között, a Márk 9,24-et: „Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek!”

(Fordította Deé Lukács Éva)

(Kis Tükör: 2004. január)