Bodó Lajos imája a beszélgetés elején:

A magam erejéből tehetetlen vagyok szólni, beszélni, tenni. De úgy mondta Pál apostol: „Mindenre van erőm a Krisztusban.” Én is így vagyok, én is ehhez ragaszkodok az Ige szavához való ragaszkodásomban. Tudom, Uram, hogy nem véletlen semmi az életemben, az életünkben. Te kegyelmedben hordoztál ezideig, megtartottál, és nem nézted bűneinket. Napjainkhoz napokat adtál, s hogy meddig tart az életünk, Te tudod. Köszönöm, hogy azt ígérted, velünk maradsz a világ végezetéig. Ez a reménység ad erőt az én élettársamnak is az ő betegágyán. Uram, arra kérlek, vond magadhoz őt, a te Lelked erősítse, vigasztalja. Ámen!

Antalfi Gizella: – Lajos bácsi, magát egy nagy imádkozóként tartják számon. Éjszakánként is szokott imádkozni az idős korral járó álmatlanság óráiban.

Bodó Lajos: – Örömmel veszem, ha nem tudok aludni. Egyet aluszok, és azután többet nem, s ilyenkor úgy érzem lelkemben, hogy szükség imádkoznom. Legelőször imádkozom azokért az Ausztráliában szolgáló testvérekért, akiknek a beszámolóit olvasom a Csendes percekben. Olyan jó érzés fog el, amikor olvasom, hogy mivel foglalkoznak, s hogy kérik Istentől az erőt továbbra is. Látom, hogy annyi felé munkálkodnak az Isten gyermekei, az Úr összehozza az ő akaratát. Bizonyságtételeket küldenek Amerikából is, értük is imádkozom, mert kívánok azokkal is lenni, Mutatja a Lélek, hogy oda imádkozzak. Utána eljön Magyarországra a lelkiismeretem, imádkozom a magyarországi testvérekért is. Aprólékosan imádkozom azokért a személyekért, akiket ismerek, de akiket nem ismerek, azokért is. Akkor aztán átjövök Tenkére, lélekben és imádságomban. Utána következik...

– Nagyvárad. Nem?

– Nem. Utána Zilah jön. Utána Ózd, s utána jön Kolozsvár. De nem személy szerint imádkozom emberekért, hanem mindenkiért imádkozom, átlagos imádságban. S akkor Kolozsvárra, Nagyváradra, Szatmárra gondolok, és a szlovákiai és a kárpátaljai testvérekre, a besszarábiaiakra is szoktam gondolni, akik lélekben elém jönnek. Utána imádkozom a mü gyülekezetünkért, a mü falunkért. Aztán itt véget érnek a kéréseim a távollevőkre, és megkezdem itt, a mü falunk környékén: Csáváson is vannak lelki testvérek, Felében is, Szabédon is, és Kölpényben. Megyek közösségről közösségre. Utána jön Madaras. Madaras átad Kövesdnek, Kövesd Harcónak, utána jön Bánd, Bergenye, Szentivány, Keresztúr, Szentkirály... Nem jut eszembe, hogy utána mi jön.

– Nem is baj, hogy nem jut most minden eszébe. Ennyiből is látható, hogy maga milyen aprólékosan imádkozik, s milyen komolyan.

– Eszembe jutott: Udvarfalva jön, és Szentanna. És aztán Vásárhely. Utána jön Udvarhely, Korond, Sófalva, Parajd.

– Személyekért is szokott imádkozni?

– Személyekért is. Kérem az Urat, hogy adjon ennek is, annak is erőt az életébe, és ismerjék meg Őt azok is, akik még nem ismerik. Olyan személyekért is imádkozom, akik nem ülnek le velem. Az egész faluba eljár a lelkiismeretem: ahol csak tudom, hogy baj van, vagy betegség.

– Hát akkor órákat tesz ki ez az imádkozás...

– Egész éccakákat. Akkor örülök, amikor végig tudok menni ezeken mind. Úgy jönnek sorra, ahogy elmondtam.

– Lajos bácsi, mondjon egy pár szót arról, hogy mikor és hogyan ragadta meg az Isten szeretete magát, és ez milyen fordulatokat hozott az életébe.

– Édesanyám tagja volt a Nőszövetségnek. Megvolt nekünk Szikszai György imádságoskönyve, édesanyám vette a hónya alá, s ment betegeket látogatni. Én is mentem vele. Hogy mit beszéltek a betegeknél, nem tudom, de az, ahogy édesanyám imádkozott, mindig a szívemben maradt. Édesanyámat egy akna ölte meg, itt van a kertünkben eltemetve. Valahányszor felmegyek a kertbe, nem akarok elérzékenyülni, de szívem olyan mélyen dobban: eszembe jut, hogy rajta keresztül nyertem Isten kegyelmét, mert olyan lélek volt, akitől tényleg lehetett tanulni. Áldom és magasztalom az Urat érte.

Én kisgyerek korom óta szívbeteg voltam, úgy nőttem fel beteg szívvel. Úgy kerültem katonának, s fogságba is. Négy évig voltam fogságban. Nem hallott ott az ember mást, csak zúgolódást és panaszt. De aztán úgy adta a Jóisten, hogy elémbe jött, hogy mit tett gyerekkoromban édesanyám, és este, mikor lefeküdtünk, betakartam a fejemet, és addig imádkoztam, amíg belealudtam. Aztán ez így maradt végig, egész életemben. Hálás vagyok most is a Jóistennek, hogy megtanultam ott az Urat keresni.

– Hány éves volt, amikor hazajött a fogságból?

– Huszonhét. 1948. október elsején jöttem haza. Körülbelül egy hónap múlva a menyasszonyommal összetalálkoztunk. Édesanyámnak keresztlánya volt, elmentem hozzá látogatóba, s ott elbeszélgettünk. Úgy láttam, pontosan, tisztán – már ott azon az első találkozáson –, hogy őt rendelte nekem Isten. Hálás voltam Istennek, hogy megrendelte őt nekem. Aztán egybekeltünk, 58 esztendeje lesz jövő hónapban.

– Jaj, de szép! Hány évesek most?

– Én a nyolcvanötödiket töltöm nemsokára. A feleségem a nyolcvanadikban van. Isten kegyelméből lett öt gyermekünk, hét év alatt. Nevelgettük őket, ahogy tudtuk, mert a háború után nekünk be kellett állni a kollektívbe...

– Na, erről beszéljen egy kicsit. Én úgy tudom, hogy maga a kollektívből soha még egy cső kukoricát se volt hajlandó ellopni, mégis szépen kiállította a gyermekeit.

– Két házat is építettem,  s a lányoknak is megadtam, amit csak tudtam, a Jóisten kirendelte. Én, ha az úton láttam, hogy egy cső törőbúza lehullt a kollektív szekeréről, nem vettem fel. Mégis, hála Istennek, soha nem voltam megszorulva. Örökké megvolt, amennyi szükséges.

– De azért nem lehetett küzdelem nélkül eltartani egy ilyen nagy családot...

– Hát hogy lehetett volna! Mégis mondhatom, hogy könnyen átvitt az Úr a nehézségeken. Ahogy Pál mondja: pillanatnyi, könnyű szenvedés volt az egész életünk. Mert több volt az öröm az Úrtól, mint a nehézség és a küzdelem.

Amikor beléptünk a CE Szövetségbe, azt mondták nekünk, hogy ez azzal jár, hogy vállaljuk a gyermekáldást, és adjuk a tizedet. Szívesen vállaltuk a gyermekáldást, és a tizedet is. Amikor egyéb fizetésünk nem volt, ha elvittem tíz tojást a piacra, egyet félretettem, hogy az az Úré. Mikor szedtem a törőbúzámat a kerthelyiségből, minden tizedik csőnek örvendtem, mert azt az Úrnak adtam.

Megpróbáltunk mindent úgy tenni, ahogy az Úr adta s várta. Még a gyermekeink neveit is a Bibliából választottuk: János, Péter, Mária, Márta és Erzsébet. Ha többet nem is tudtam tenni, legalább eztet megtettem...

– Én tudom, hogy nemcsak annyit tettek, hogy bibliai neveket adtak a gyerekeiknek. A szülői lelki örökség ment tovább a gyerekekkel. Az a rengeteg szép ének, amit gyerekkorukban megtanultak..., s a szülői minta, amit maguk eléjük éltek... Amit aztán személyes hitre jutás követett. Nem hallgathatom el, hogy Márta lányuk és Géza vejük révén indult el az udvarhelyi ébredés. Isten Lelke jeget tört közöttünk, hál érte Istennek és maguknak is.
Menjük vissza egy kicsit azokba az évekbe, amikor nem volt könnyű a hitélet gyakorlása. Úgy tudom, a panitiak a régi rendszerben is templomba járó nép voltak. Milyen volt a közösségi élet akkoriban?

– Még erősebb volt, mint most, a szabad időben. Özönlöttünk be a házakba, ahol a bibliaórákat tartottuk, volt, hogy még két szoba is zsúfoltig tele lett. A lelkipásztorunk, Sárpataki János tiszteletes házi istentiszteletnek mondta ezeket, mert azt inkább engedték. Olyan hálás volt a szívünk, hogy az Úr adott erőt, hogy nyugodtan menjünk istentiszteletre, bibliaórára.

– Hallottam, hogy régen itt, Panitban az volt a szokás, hogy istentisztelettel kezdték a hetet. Hétfőn reggel nekitámasztották a kapákat a templom oldalának...

– Igen, hát a régi időben ez megvolt. Mostanában nem látom.

– Gondolom, ez nem a lelkészen múlik. Olyan lelkészük van, hogy jó idejönni magukhoz.

– Persze, tiszta lelki ember. Na de hát, aki szomjúhozik, ma is megtalálja, hogy mivel oltsa a lelki szomjúságát. Szombat este is van istentisztelet.

– Abban az időben, amikor koncepciós perekkel sokan börtönbe kerültek a hitük miatt, maguk, akik itthon maradtak, hívő emberek, hogy segítették a foglyokat és a családjaikat?

– Hát az úgy volt, hogy a vásárhelyi Szabó Árpi szedett össze tőlünk, amit tudtunk adni, aztán avval látogatta a foglyokat a börtönben, s a családjaiknak is vitt abból. És imádkoztunk értettük. Amit tehettünk, megtettük, ki, amit tudott.

– Ugye a feleségével együtt is szoktak imádkozni?

– Hát hogyne, minden este és reggel.

– És erre annak idején is jutott idejük, amikor kicsik voltak a gyerekek?

– Igen, igen, mindig. Örökké munkálkodtam a kollektívben is, hétfő reggeltől szombat estig egyfolytában dolgoztam. De azért az imádságra mindig jutott idő, ha csak tíz szót is, de mindig mondtunk. Örökkétig abban jártam, hogy ott legyek, ahol az Úr gyermekei vannak. Tudom, hogy az Úr ott van, ahol ketten-hárman együtt vannak az Ő nevében. Ha törekszünk, és ha kérjük, az Úr ad lehetőséget, hogy Vele legyünk.

– Hogy néz előre 85 évesen arra az időre, ami még hátra van? És hogy néz szembe az elmúlással?

– Az a reménységem, hogy az Úr a hátralevő időben is velem lesz, mert azt ígérte, hogy „veletek leszek a világ végezetéig”. Az elmúlásról nem magamtól mondom, hanem az Úr mondja, hogy „aki hisz énbennem, meg nem hal soha örökké”. A feleségem nagybeteg, nem tud felkelni az ágyból, de örvendek, hogy van erőm, hogy tudjak segíteni neki. Kérem az Urat, hogy adjon erőt neki is, és gyógyulást. Eztet tudom csak tenni. De az Úr ahogy végezte, kívánom, hogy úgy legyen. Úgy imádkozom, mint Jézus a Gecsemáné kertben: „Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár. De mégis úgy legyen, ahogy te jónak látod.” Mert Ő mindez ideig velünk volt, és velünk is marad.

– Lajos bácsi, kívánjuk, hogy ezután is nagy területeket járjon be az imádság szárnyain, nagyban is, aprólékosan is.

Egy vasárnapi napon készült ez az interjú, a rákövetkező pénteken meghalt Lajos bácsi felesége, Kati néni. Felkavaró volt, hogy egy olyan ige alapján temette el őt a lelkész, amit Lajos bácsival közösen választottak ki, hogy bármelyikük is halna meg először, ez legyen a temetési ige. Kati néni ott van már Jézusnál. Ő mondta, mielőtt feltámasztotta Lázárt: „Aki hisz énbennem, meg nem hal soha örökké.”

(Kis Tükör 2007. április)